Magyar Földmivelö, 1906 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1906-01-14 / 2. szám
10 MAGYAR FÖLDM1VELŐ A kivándorlási irodák. Mi hisszük, hogy a kivándorlási irodákat — tekintve a kivándorlás helyes útra való terelését — jó szándékkal és a gyakorlati életre valóságának jó- hiszemüségével állitattak fel. Avval a nemes gondolattal, hogy ha már honfitársaink a tengerentúlra való vágyakozásaikkal nem bírnak — legalább nehéz utjokban legyenek megmentve a bizonytalanságtól, a lelketlenségtől és a kizsákmányolástól. És más, sokirányú reménységgel. Vannak azonban száz számra intézmények, melyek a gyakorlati életben nem válnak be. Sőt túl lőnek a célon. Sőt éppen ellenkezőjét eredményezik annak, amit jóhiszemüleg tőlük méltán várhatunk. Ez esetet látjuk ismétlődni és beteljesedni a kivándorlási irodák létesítésével is. Mi nem néztünk bele ezen irodák belső életébe. Mi csak a külső, előttünk levő jelenségeket vesszük, és erre egész meggyőződésszerü alapul, hogy a kivándorlási irodák, szaporítják a kivándorlók számát és még azokban is vágyat gerjesztenek a bucsuzásra, kiket e földhöz becsületes munka, elég jó boldogulás kötött. Az emberek megdöbbenve látják napról-napra azon néptömeget, melyek az irodák előtt csoportosulnak, hogy aztán nyomban utrakeljenek. Napról-napra. Az emberek, a falusiak már elég hangosan sugnak-bugnak is, hogy ’iszen ilyen meg olyan ajánlatok mellett, már csak rászánják magukat a kivándorlásra. Mi nem vádoljuk közvetlen ezeket az irodákat. De aggódva kérdezzük: vájjon nem esik-e át először ez a szegén}7 kivándorló nép egy más előkészítésen V Nem hajtják-e ezt a népet kenyerüket ez utón kereső embervigécek oda a kivándorlási irodákba, ahol a hajó-jegyet kiállítják? Azt mondják, hogy igen. Igen, talán a kivándorló iroda tudta nélkül ? Igen ? Jó lenne ez ügyben a nagy körültekintés, a megfigyelés. Jó lenne, ha maga a nép, különösen a kivándorlók hozzátartozói bizalmasan és egészen őszintén feltárná. Mert ha való a hir, hogy ez a hajtás pompás jövedelmeket hajt: akkor bizony csehül állunk ám azon jó szándékkal, aminek a kivándorlási irodák megnyíltak. Akkor cseberből vederbe estünk. És ezen addig kell segíteni, mig nem késő. Mig egy szörnyű csalódásra nem ébredünk. Spektátor. Uj idők, uj emberek. Minden időben voltak emberek, akik levetkezve saját jellegüket, szokásukat, megvetve azon kört, melyben növekedtek, éltek : kerestek, kutattak, epekedve vágyakoztak egy más légkör után, az úgynevezett uj világ után. De milyen világ után ? Nem szükség gondolkodóba esnünk ezen kérdés felett. Hiszen láthatjuk, tapasztalhatjuk minden nap. Az uj időket kereső emberek úgy lépnek fel az élet színpadján, mintha ők mindnyájan művészek volnának. Azt gondolják, hogy mindenki őket figyeli és két kézzel tapsol játékuknak. És — fájdalom — sok tapsolóra találnak. Ezek a lelkes tapsolok későbben vagy felcsapnak maguk is művészeknek, vagy pedig kiábrándulnak, de már későn, az előadás vége után. Midőn belátták, hogy hiába tapsoltak, lelkesedésük csak a szalmalánghoz volt hasonló, mert a játékosok az előadás után maguk is megkülönböznek, zsebre vágják a hasznot s ravaszul mosolyogva, nyugodtan odébb állanak. Jó reménység fejében mondanak egy néhány émelygős izü bókot a bámészkodó publikumnak. Az uj világot kereső emberek nem elégednek meg azzal, ha okosságban túl szárnyalják édesapjukat, hanem feljebb kapaszkodva, olyan szédítő magaslatra igyekeznek, melyre soha, talán csak a képzelet csalóka szárnyain juthatnak fel. Életük valóban csupa számítás és számolás. De nem az igaz, csalhatatlan rovás, amelyi'e húznak. Elhibázták már az első lépést, eltévesztették az arany középutat. Mi lehet ennek az oka ? Az, hogy sok ember elvesztette a példát szeme elől. Nem figyelmez a múltra, pedig az a legjobb oktató, tanító példákkal szolgál. Ha régi eseményről van szó, fanyar képpel azt mondja: — Már megint a régi!? Nyakig van vele az ember. Ami régen történt, az talán igaz sem volt. Nem sokat lehet tanulni belőle, legfeljebb mert régi, avas szaga csiklandoztaja az ember orrát. Újat, másfélét kérünk, hiszen nekünk uj embereknek semmi közünk nincs a múlthoz! Már pedig engedjen meg az uj ember az ó-embernek, ha az azt mondja, hogy igenis van köze minden élő embernek a múlthoz. Igaz ugyan, hogy hatalmunk nincsen a mull felett, de ha a múlt történetére figyelmezünk, dolgainkat annak jó példái folytatásaként rendezzük, akkor a jövendőnek urai leszünk. Mert mig a jövendő el van zárva szemeink elől. addig a múlt azon drága tükör, melybe ha beletekintünk, megtaláljuk az utat, melyen haladnunk lehet és kell is, ha boldog jövendőt akarunk élni. Csak a helyes ut megválasztásánál kell ügyelni, nehogy elhibázva, rosszat válasszunk. Méltán nevezhetjük a múlt jó példáit azon szilárd fundamentumnak, melyre a boldog jövendőt, az uj világot felépíthetjük és fel is építjük, ha az arany középutat választjuk. Uj emberek, uj időket élünk. De valóban csak akkor leszünk méltók az uj, haladó nevezetre, ha a múltból merítjük a példát. Az igazi, magyar néphez illő, boldogulás útjára vezető példát; mely hivatva van megépíteni a roskadozó társadalmat, uj vért önteni annak gyenge, beteges ereibe. Sz. F. A postadijak felemelése. A magyar és osztrák kereskedelemügyi kormányok körében felmerült tervek szerint az ujesztendő első hónapjaiban egyes küldemények dijait fel fogják emelni. A legutolsó felemelés öt évvel ezelőtt, 1900 január elsején lépett életbe. Akkor a belföldi levelezőlapok diját négy fillérről öt fillérre, az ajánlott levelekét 20 fillérről 25-re és a pénzes utalványok diját egyes fokozatokban ugyancsak 20 fillérről 25-re emelték. Az uj postadijfelemeléseket hivatalosan még nem hozták ugyan
