Magyar Földmivelö, 1906 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1906-02-25 / 8. szám
MAGYAR FÖLDMIVELŐ 61 TÉLI ESTÉK. ___ Jö n az idő... elérkezik... — A »Magyar Földmivelő« eredeti elbeszélése. — Vége van a vacsorának. Gondos Sámuel és családja az asztaltól felállanak. Mig a ház asszonya és Erzsiké leánya az asztalhontással foglalatoskodnak, addig a gazda előszedi gondüző pipáját, megtöltvén nagy kényelmesen jóféle szűz magyar dohánnyal s a kandalo parázs tüzébe meríti. A szálló bodor füstkarikák ellepik a szoba azon részét, hol a gazda gondolkozik. Hogy gondolkozik az bizonyos, mert észre sem veszi, hogy övéi ismét asztalhoz ültek s kézimunkájukat szorgalmasan végzik. Gondosné asszony szavai ébresztik fel a gazdát mélázásából. — Ugyan édesapja, gyere már közelébb. ügy félre huzódol, mintha haragudnál reánk. — Dehogy haragszom — mondá Gondos a kandaló mellől torkát köszörülve, kissé erőltetett hangon. — Édesapám ma egész nap nagyon haragos volt. Azt mondta nekem, hogy meg ne lásson többet este munkálni — feleié Erzsiké mamájának. — Azt mondom én most is! — Hallatszik Gondos erélyes szavai. — De édesapja, hogy mondhatsz ilyet? Hiszen csak muszáj valami munkával tölteni a hosszú téli estéket ? — Nem muszáj! Elég egész nap dolgozni. Az éjszaka pihenésre való. Nem aféle haszontalan divatos piperék, csipkék készítésével rontani a szemet, égetni a világot! Feküdjetek le. Nap lesz holnap is, dolgozhattok mást, hasznosabbat akkor is, ha éppen akartok! Ekkor már Gondos felállt a kandaló mellől s indulatosan közeledett az asztal felé. Amint odaért s alig állott meg, felesége elébe rakta a sok szép kézimunkát. Évek óta készíti már ezeket Gondosné asszony a hosszú téli estéken Erzsiké leányával együtt. Van ott sok minden. Asztalkendők, ablakfüggönyök, türölközők, szakajtó-kendők, kötött harisnyák, keztvük, korsó-kendők, vég gyolcsok és vásznak stb. Egész kis rőfös bót. — Na édesapja, nézzed, hát ezek neked mind haszontalanságok ? ... Gondosnak a torkán akadt szava. Alig hitt szemeinek. A sok divatos piperének gondolt haszonla- lanság helyett látott ott egy egész eladó leánynak való stafirungot. A gazdasszony diadalmasan rakosgatta s közben jóleső örömmel mondogatta: — Ezt Erzsiké varrta, ezt ő kötötte, ezt is ő hímezte. Ez nagyon szép, sokat is ér ám. Látod édesapja, ugy-e nem töltjük haszontalan dolgokkal a téli estéket! ? ... — Látom — mondá Gondos gazda halkan. És szemeiben felcsillant az öröm sugára. Sohse hitte volna, hogy az ő fiatal, alig tizenhat éves Erzsiké leánya már ilyen szép abroszokat, kendőket tudjon varrni s hímezni. Mindig azt hitte, hogy holmi haszontalan divatos csipkék készítésével tölti az időt. A gazdasszony Gondos althangjából észrevette a hatást, melyet a sok szép fehérnemű látása okozott. Most már ő állott feljebb. Elkezdett szaporán beszélni: — Emlékszel reá ugy-e édesapja, mikor régen, még leány koromban hozzánk, édesapámék házához jártál; az édest és minket leányok mindig dologban találtál? — Ugv van. Emlékszem. — Arra is emlékszel ugy-e, hogy mindig haragudtál, mikor én este varrtam, hímeztem, vagy kötöttem ? Mindig azt mondtad, hogy ne rontsam a szememet, inkább beszélgessünk?... — Igen. — Hát azt nem felejtetted még el, mikor a varrást elvetted tőlem, hogy ne dolgazzam tovább. De nem fogtál ki rajtam, mert én hozzá fogtam kötni. Te akkor haragosan ott hagytál minket, haza jöttél ? ... — Nem felejtettem el. Emlékszem. — No látod édesapja, ha akkor nem munkáltam volna a hosszú téli estéken, meg a mikor ráértem : hanem egyik szomszédból a másikba mentem volna szót hordozni, akkor mennyi tenger pénzt kellett volna kiadni ilyen stafirungra, (mert ilyen volt ám az enyém is) mikor te feleségül kértél ? — Sokat, vagy száz pengőt. — Mert úgy tudd meg, hogy én még azóta, pedig már húsz éves asszony vagyok, egy darab abrosz, vagy harisnya nem sok, de annyit sem vettem a botból. Hazulról hoztam magammal mind s a mikor a szükség kívánta, akkor én magam kijavítottam, vagy ujjat is készítettem. — Elhiszem. — Látod édesapja, azért munkálunk mi Erzsikével ketten a hosszú téli estéken, meg a mikor csak tehetjük mindig, hogy legyen a saját részünkre készen kendő, abrosz, harisnya, szóval ami szükséges, minden. De nem csak a saját részünkre munkálunk, hanem azért is, hogy legyen a mi egyetlen egy leányunknak Erzsikének — úgy, mint nekem is volt — stafirung. Mert jön az idő... elérkezik... s szüksége lesz reá. Gondosné asszony elhallgatott; egy bús sóhajtás röppent el ajkáról. A mellette ülő Erzsiké elpirult, rózsás újai gyorsan hímezték az előtte fekvő hófehér kendőt. Gondos Sámuel a kandaló parázs tüzébe merítvén kialudt pipáját s bodor füstkarikák eresztgetése közben csendesen, búval párosult örömmel mondá: — Jön az idő... elérkezik... s Erzsikének stafirungra lesz szüksége. Szász Ferencz. A világ- leghosszabb hídja. New-Yorkból jelentik, hogy az Utah államban levő Nagy Sóstavon épült 44 kilométeres vasúti hidat átadták a forgalomnak. A híd fából épült, építése három évig tartott és az a rendeltetése, hogy a Southern-PaciBcvasut vonalát megrőviditse. A hid a tó közepe táján épült, a hol annak 51 kilométer a szélessége, ebből azonban 7 kilométer a Promontory-félszigetre esik, mely majdnem a tó közepéig benyulik. A viz mélysége e helyen 2-3 méter között váltakozik és csak néhány részében éri el a 10—15 méter mélységet. A hid 4 és fél méteres nehéz oszlopokon nyugszik, a melyek 5 egymáshoz vert cölöpből vannak összeróva. A tűzveszély elkerülésére az egész hid kavicscsal van feltöltve.
