Magyar Földmivelö, 1906 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1906-01-07 / 1. szám
4 MAGYAR FÖLDM1VELŐ vigassággal vannak. Tetszett nekik, mert ilyenkor azt mondta az anyjuk, hogy az ő születésnapjokat ünnepelik. Nekik mondják a koma bácsiék, hogy nagyon sok esztendőt éljenek! . . . Eltek is a fiuk Isten kegyelméből. Már a keresztapához nemcsak néhanapján, nemcsak látogatni mentek. Minden áldott napon megjelentek előtte, már mint kánt’uram előtt ott az iskolában. Ej, csakhogy már ekkor néminemű bajok, türelmetlenségek is akadtak a ház körül. Mig a fiuk az iskolában ültek, az anyjuk meg a konyhában fogla- toskodott. addig Csikós Józsi bácsi csak szemfényvesztésből nézett be a műhelybe. El-elódalgott őkelme onnan úgy borokat kóstolni, meg a korcsmába is kissé körülnézni. A fiuk vették észre, hogy anyjuk sokszor könyezik, sőt olykor keservesen sir is. Édes apjok már nem is kérdezi estenden hány betűt tanultak az abécés könyvből. Már felé se néz a kalandárium- nak, hogy onnan meséljen valamit az apróságnak. Hiába köszönt be hétről-hétre a ház jó barátja, a Magyar Földmivelő újság. Mester uram meg se nézte. Ott hagyta heverni a tulipántos ládán, mig a fiuk az ollóval szét nem faricskálták. Így telt az idő. Az aprók már másod osztályosok lettek. Rá is jöttek ezúttal valamire. Megmondom mire! Arra, hogy apjuk épen olyan szorgalma- tossággal járogat a csapszékbe, amikép ők az iskolába. Lesték is mindig, vájjon nótázgatva vagy csak kissé pityókásan vetődik alkonyaikor haza. Nem merték megszólítani sohasem. Volt azért valami a begyekben. Elég taaulságos dolog. Egy nagyobb oskolás adott nekik amolyanféle népiratkát, nyomtatott füzetecskét. De miért? — Hát csak azért, hogy egyszer fennszó- val olvassák azt apjoknak. — Bizonyosan olvassátok el. vagy lealább mutassátok meg apátoknak! — hagyta meg a fickó a két nebulónak, mert hát az iszákos emberről Írtak abba jóizü mondásokat. Nem is várt a felcser, jobban mondva a picsó- kás mester arra, hogy a házanépe imigy-amugy szé- gyenitse meg. Karácsonyeste volt. Szépen hullott a hó! Majd kiderült és kedvesen ragyogott a csillagos égbolt. Azért ennél is ékesebb volt a két Csikós fiúnak, Andrisnak és Janónak a karácsonyfája. Kint az utcán betlehemesek járkáltak, Bár messze voltak a faluvégtől, mégis elhallatszott a faluvégtől oda a harang szavával egybeolvadt pásztordaluk. Ott voltak ők is az éjféli misén. Csikós mester sem maradt el famíliájával. Igen, mert ujesztendő napján már az ország határán túl akart volna lenni. Azt mondta az apróságnak : — No fiaim ! a jövő karácsonyba’ már másutt keres fel titeket a Jézuska. Az lesz még a karácsony! Akkor már nem falovat, szaladgáló csikót fogtok kapni! . . . Megy apátok az Óperenciás tengeren túlra. Az’tán, ha jól megy ott az élet sorja, ti is eljösztök az édessel együtt . . . * Várták is a fiuk az indulás napját. Nem Ízlett már nekik a tanulás meg az irás. Megjött a szép tavasz. A csikósék házán ismét kelepel a gólya. Kifutnak a fiuk megkérdezni a vándormadarat. Faggatják. váltig kérdezősködnek: — Gólyamadár, ugy-e láttad éd’s apánkat! — Nem üzent valamit? Mikor mehetünk el mi is, mert ott szaladgáló csikót fogunk kapni? . . . A gólya csak kelepeit tovább. Nem bánta ő, akármit kérdeznek a fiuk. Megest-megest egyformán felelgetett. Csak az édes értette meg a gólyanéni nyelvét. Persze, mert őnéki már volt véle dolga; iszen két ikergyermeket hozott a családba. Érezte az anyjuk, hogy nem mennek ők az uj világba hajózott apjok után. Mintha bánatos lelke ott járt volna nyomról- nyomra férje utjain, úgy tudta, hogy életpárjának gyötrődni kell Amerikába. A munkától elszokott ő már itthon. Meg el is gyengítette az a sok ivás. Bizton keveset keres ott. . . . Meg is irta egy hosszú levélben feleségének, hogy alig tudja a mindennapi kenyeret megkeresni. Hétről-hétre szükebben kell élnie . . . * Elmúlt már a nyár is. Őszre jár az idő. Hor- dozgatják hazafelé a termést. Csak a Csikóséké maradt még a lábán. Csak náluk áll üresen a pajta, meg a két csűr. Hej, nem igy volt évekkel ezelőtt. Nagy gazdaságot vitt Csikós Józsi bácsi. De ő most másnak dolgozik. És az asszony ? . . . Az asszonyt ágyához szegezte valami betegség. A komáék a városba költöztek. Akik annyit ittak, ettek vendég- szerető házuknál, hej, ügyet sem vetnek a falu végére. Szomorú dolog, hogy a régi jó kovácsmesterné- nek egyetlen barátja sem akad a faluban. Senki nem segíti, senki nagy nyomorúságában. Pedig nincs a faluvégen, aki egy kis meleg ételt adjon a betegnek, meg a két gyermeknek. De még betevő falat sincsen. — Oh Istenem, csak te vagy az egyedüli jóság ezen a világon! Csak te, mert megszántad és megsegítetted őket! Mikor már az utolsó darab kenyér is elfogyott, az anyjuknak az a gondolata támadt, hogy elküldje fiait a közeli erdőbe. Lehullott a fáknak lombja. A kovács házából ép belehetett látni az erdő közepébe. Fiatalos erdővéd lakott ott életpárjával és gyengélkedő anyósával. Ide jártak a fiuk nap-nap után élelemért. De ahányszor az erdőben jártak, úgy elsirdogáltak. Majd fel-felnéztek kisirt szemökkel az égre. Fejők felett a vándormadarak V betűje szállott. Oda is kiáltották nekik: — Mondtátok majd meg édes apánknak, hogy jó anyánk nagyon beteg! Mondjátok el, hogy már nincs mit enai. Nincsen ruhánk. Nincsen fánk! Nem kell nekünk csikó. Inkább ő jöjjön haza, még holnap . . . Úgy történt azonban, hogy az erdővéd anyósa, hely ki tudja miért, ott maradt egyszer Csikóséknál pár napig. A fink nem tudták, hogy nagy beteg az anyjuk. Csak akkor kezdtek valamit sejteni, mikor látták, hogy az öreg néni sir. Összetették kis kezöket és imádkozni kezdtek . . . Anyjok jobban is lett. Annyira megerősödött, hogy dolgozni is tudott már. Csak Mikulás napján