Magyar Földmivelö, 1906 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1906-07-22 / 29. szám

Hétről-hétre. Megszavazták a feliratot. Majdnem egy­hangúlag szavazták meg a feliratot a képviselő­házban — azt a feliratot t. i. melyet a képviselő­ház ő felségéhez a királyhoz intéz. A megszavazott feliratot aztán aláírták, lepecsételték és a kormány utján átküldötték a királynak. És ezzel vége sza­kadt a hosszú és meddő vitának, mellyel a nemze­tiségi képviselők megakasztották egyidőre a képvi­selőház komoly munkásságát. A költségvetési vita. A felirat letárgyalása után megindulta képviselőházban — a költségvetési vita. Az ország jól felfogott érdeke azt kívánja, hogy ez a vita ne tartson sokáig. Mert, ha a költ­ségvetéssel idejében készen nem lesz az ország­gyűlés : könnyen bekövetkezhetnék az ekszlekszes állapot, tartván a felhatalmazási törvény csak aug. 1-ig. Hogy ez be ne következzék a kormány is el van reá készülve, hogy esetleg aug. hóra indemni- tási (felhatalmazási) törvényjavaslatot nyújt be. Az adókivetés. Wekerle Sándor miniszter- elnök pár héttel ezelőtt utasította a fővárosi adó­kivető bizottságot, hogy az adók kivetésénél méltá­nyosan járjanak el. Ez az utasítás természetesen szól az ország minden adókivető bizottságának is. Ennek dacára panaszok érkeznek az ország több helyéről, hogy az adókivető bizottságok kegyetlenül, kíméletlenül járnak el. Hát bizony ez nem járja. Mit akar a tisztelt bizottság ezzel elérni? Hiszen az idők nehezek, a megélhetés igazán régen nem volt olyan gonddal teljes, mint most. Hát legyen helyén az eszük és szivük a tisztelt adókivetö bizottságnak. A közhatóságok és — a nép. Sokat beszélünk ma arról, hogy uj rend­szer, uj élet következik a mi országunkban. Többszörösen megzaklatott Magyarországban. Bár úgy lenne. Ennek gondolatára emel­kedik lelkünk, vidul ami szivünk. De a másik pillanatban már kétség bo­rul reánk, sejtelmek gyötörnek, látván látva a mindennapi élet folyását, eseményeit. És kérdezzük, vájjon most is csak beszéd ma- rad-e a beszéd? Mert igaz, hogy fent a kormányzásban hivatott, nagy államférfiak kezeinek irányí­tását láthatjuk. Ám, vájjon elégséges-e ez ? Vájjon a legtisztább jóakarat, a messze ra­gyogó kormányzási tehetség meghozza-e a rég várt rendszerváltozást ? Uj életet, uj vért a nemzet szervezetébe ? Azt hisszük, hogy egymagában nem. Százszor és ezerszer ismételjük, hogy — nem. Szerény véleményünk szerint ahhoz, hogy a nagy és erősnek nevezett kormány­zás áldásai szerte-szét folyjanak ebben az országban: meg kell változnia lent is sok­sok mindennek. Első sorban a közhatóságok szellemé­nek, lelkiismeretének, hivatásuk felfogásának és betöltésük módjainak. A közhatósági közegek még ma is a négy fal közül, a hivatalból intézik népünk sorsát. És intézik gépiesen, legtöbbször szel­lem, lélek nélkül. Körülgyürüzve a rengeteg §-ok sokadalmától, a törvények és szabály­rendeletek sürü, átláthatlan erdőitől — nem ismerik, hol fáj a népnek. A tapintatnak, az okosságnak hijjával, sokszor a legfőbb vo­nalakon olyan közegek kezében van letéve a nép sorsa, kik jóformán még bele sem haraptak az élet kenyerébe. Akiknek maga­sabb céljuk nincs, akik csak átmeneti lép­csőknek tekintik az ő mostani foglalkozásukat.

Next

/
Thumbnails
Contents