Magyar Földmivelö, 1906 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1906-07-22 / 29. szám
Hétről-hétre. Megszavazták a feliratot. Majdnem egyhangúlag szavazták meg a feliratot a képviselőházban — azt a feliratot t. i. melyet a képviselőház ő felségéhez a királyhoz intéz. A megszavazott feliratot aztán aláírták, lepecsételték és a kormány utján átküldötték a királynak. És ezzel vége szakadt a hosszú és meddő vitának, mellyel a nemzetiségi képviselők megakasztották egyidőre a képviselőház komoly munkásságát. A költségvetési vita. A felirat letárgyalása után megindulta képviselőházban — a költségvetési vita. Az ország jól felfogott érdeke azt kívánja, hogy ez a vita ne tartson sokáig. Mert, ha a költségvetéssel idejében készen nem lesz az országgyűlés : könnyen bekövetkezhetnék az ekszlekszes állapot, tartván a felhatalmazási törvény csak aug. 1-ig. Hogy ez be ne következzék a kormány is el van reá készülve, hogy esetleg aug. hóra indemni- tási (felhatalmazási) törvényjavaslatot nyújt be. Az adókivetés. Wekerle Sándor miniszter- elnök pár héttel ezelőtt utasította a fővárosi adókivető bizottságot, hogy az adók kivetésénél méltányosan járjanak el. Ez az utasítás természetesen szól az ország minden adókivető bizottságának is. Ennek dacára panaszok érkeznek az ország több helyéről, hogy az adókivető bizottságok kegyetlenül, kíméletlenül járnak el. Hát bizony ez nem járja. Mit akar a tisztelt bizottság ezzel elérni? Hiszen az idők nehezek, a megélhetés igazán régen nem volt olyan gonddal teljes, mint most. Hát legyen helyén az eszük és szivük a tisztelt adókivetö bizottságnak. A közhatóságok és — a nép. Sokat beszélünk ma arról, hogy uj rendszer, uj élet következik a mi országunkban. Többszörösen megzaklatott Magyarországban. Bár úgy lenne. Ennek gondolatára emelkedik lelkünk, vidul ami szivünk. De a másik pillanatban már kétség borul reánk, sejtelmek gyötörnek, látván látva a mindennapi élet folyását, eseményeit. És kérdezzük, vájjon most is csak beszéd ma- rad-e a beszéd? Mert igaz, hogy fent a kormányzásban hivatott, nagy államférfiak kezeinek irányítását láthatjuk. Ám, vájjon elégséges-e ez ? Vájjon a legtisztább jóakarat, a messze ragyogó kormányzási tehetség meghozza-e a rég várt rendszerváltozást ? Uj életet, uj vért a nemzet szervezetébe ? Azt hisszük, hogy egymagában nem. Százszor és ezerszer ismételjük, hogy — nem. Szerény véleményünk szerint ahhoz, hogy a nagy és erősnek nevezett kormányzás áldásai szerte-szét folyjanak ebben az országban: meg kell változnia lent is soksok mindennek. Első sorban a közhatóságok szellemének, lelkiismeretének, hivatásuk felfogásának és betöltésük módjainak. A közhatósági közegek még ma is a négy fal közül, a hivatalból intézik népünk sorsát. És intézik gépiesen, legtöbbször szellem, lélek nélkül. Körülgyürüzve a rengeteg §-ok sokadalmától, a törvények és szabályrendeletek sürü, átláthatlan erdőitől — nem ismerik, hol fáj a népnek. A tapintatnak, az okosságnak hijjával, sokszor a legfőbb vonalakon olyan közegek kezében van letéve a nép sorsa, kik jóformán még bele sem haraptak az élet kenyerébe. Akiknek magasabb céljuk nincs, akik csak átmeneti lépcsőknek tekintik az ő mostani foglalkozásukat.
