Magyar Földmivelö, 1906 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1906-01-21 / 3. szám
18 MAGYAR PÖLDMIVELŐ hányán hagyják itt a hazát a munkabíró magyar népifjúságból ? Fájdalommal kell ugyanis tapasztalni, hogy a fiatalságba is beleütött a tengeren túlra való vándorlás nyavalyája. Tehát azokba, kik talán még meg sem próbálták, mint lehet élni e hazában. Akik még itthon szembe sem szálltak az élet harcával. Tehát minden csalódás nélkül ott az idegenben veszik fel majd a kenyérrel való harcot, hogy talán az első összecsapásnál megsemmisülve hulljanak el. És igy soha többé vissza ne jöjjenek. Maga a nagy nemzeti vérvesztés is fájdalmas érzést kelt a hazafias szivekben. De meg kell döbbenni azon, hogy a magyar népiíjuság úgyszólván meggyökerezetlenül tépi ki magát az anyaföldből. Felületes benyomások alapján hagyja itt a mezőket, a barázdákat, a szülei tűzhelyeket. Nincs se kedve, se’ komoly szándéka uj tűzhelyeket alapitani. A föld szeretete, a falu iránt való természetes vonzalma kihalt szivükből, még mielőtt megismerné az életet. Mit csinálnak iskoláink, melyekre annyit áldozunk? Modern, uj ismeretekkel tömik meg a magyar népiíjuság koponyáját? Hát nem tudnak beférkőzni a gyermek, az ifjú szivébe, hogy ott a honszeretet és a nemzet iránt való . kötelesség érzetét kiirthatlanná tegyék ? Mire valók hát a gazdasági ismétlők, ha nem bírják megtartani a hazának az arany- itjuságot, melynek erőssé, életrevaló tevésén kellene működniök. Nem akarunk mi keserű cseppeket önteni a tanítóság anélkül is ürömmel telt poharába, De úgy látjuk, vesszük észre, hogy maga az iskola — kétségtelen nehéz viszonyaink közt nem elegendő már arra, hogy a magyar népifjuság az életbe kilépvén, saját lábán megtudjon állani. És megtudja őrizni azt a nagy nemzeti tudatot, hogy ő nemzetének tagja, kinek joga, de kötelessége is van a haza iránt. Amint a magyar népiíjuság kilép az iskolából, ott kell álianiok és íogadniok őket az ifjúsági egyleteknek. Ez egyletek munkája legyen megtartani a hazának az ifjúságot és megmenteni őket erkölcsben, erőben, életkedvben és nemességben. Ifjúsági egyleteket azért minden iskola mellett! De még az ifjúsági egyletekkel se elégedjünk meg. Ez egyletekből aztán, vegyék a maga körébe azonnal a magyar népifjuságot a gazdakörök. Meggyőződésünk, hogy csak ily összetett, egybekapcsolt társadalmi munkával fogunk adni a hazának valláserkölcsös, erőben- teljes, nemzeti életre termett és hivatott itjuságot. Erre a munkára azonban békesség kell. Erős nemzeti érzés, szilárd nemzeti tudat, igaz közös teherniselés. Ha ez megleszen. csak akkor fognak érni valamit az ágyuk, és maga a katonaság is. Vissza a röghöz! Bizonyára minden országra kiválóan érdeklő munkát irt Méline, a francia köztársaság] volt földművelésügyi minisztere. Munkájának cime: »A földhöz való visszatérés és az ipar túltermelése.« Minket magyar gazdákat kiválóan! érdekelhet a francia iró munkája, mert bár nem egyenesen nekünk ir, de minket is rostájába tesz. A francia iró azt bizonyítja, hogy az ipar az utóbbi évtizedekben túl ment a lénián, de még a legszélesebb határon is. És tette ezen lépését határo- rottan a mezőgazdaság rovására. Azért bomlott meg a társadalmi rend, azért ütött be olyan sok és kelevényes gazdasági kérdés és válság, mert erőszakosan duzzasztották fel az ipart és tultengését átkos örökségül hagyták a jövendőnek. Mert a népek elvakultak az ipar csudás hatásaitól. Lázba esett a társadalom, leborult előtte . . . de ez a láz erejét megsokszorozta ugyan, de mégis kimerülést fog okozni. Minden esztendőben más-más nemzet lép fel »ki a legény a csárdában« iparával, azaz veszi fel a versenyzést. A többi közt Magyarország is azt a törekvését mutatja, hogy Ausztria vevőit elhódítsa magyar ipar fejlesztésével. És ebben kormánya is serényen közreműködik. Németországot vádolja különben, hogy Európa ipara tultengésbe esett. Mert ez az ország mámorba jutott az iparfejlesztés terén. A többi ország utána bomlik. A munkagépek is óriási módon hozzájárultak az ipar-fölösleg termeléséhez. Mert rohamos fejlődésükkel két nagy veszedelmet idéztek elő. A fölösleges termelést és a nagyarányú munkátlanságot. E két nagy veszedelem még nagyobb lehet, ha útját nem állják. A jövő feladatainak legnagyobbjai közé tartozik, hogy az egyre nagyobb mérvben felszabadult emberi erő mire forditlassék ? A szociálisták azt hiszik, hogy a kérdést megoldották azzal, ha fokozatosan megrövidítik a munkaidőt. Egy munkás dolgozzék például 4—5 órát. Akkor nem válnak fölöslegessé a munkások. Mindenkinek leszen munkája. És mindenki jól élhet! Derék! Csakhogy" ez a megoldás fából-vaskarika. Nem lehet ugyanis a munkaidőt annyira leszállítani, hogy az emberi munka csökkenését ellen-
