Magyar Földmivelö, 1906 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1906-04-01 / 13. szám
MAGYAR FÖLDMIYELŐ lül így tellett az idő s a mesterségből ha nem csurrant, csöppent: megéltek utána gyerekestől. Egyszer azután a csizmadiának jutott valami eszébe. — Asszony — kezdte feleségéhez fordulva — ugy-e hogy nyomorúság az ember élete itt a földön'? — Ne kisértsd az Istent! — ijedt meg jólelkü felesége. Mert hát az a kérdés olyan furcsán hangzott, mintha az ő urát a gonosz kezdte volna ki benne. — Beszélj őszintén, Piroska — folytatta a csizmadia, abbahagyva munkáját — én tudom, nekünk nem kerül mindenre. — Mindenre . . . mindenre . . . emeletes házra persze nem kerül, de látunk-e szükséget'? Hibázik-e nekünk a mindennapi kenyerünk ? • — No még csak az kellene! — pattant föl Farkas Iván — dolgozom mint a fiakkerló s ne legyen betevő falatom. Akkor hiszen falhoz vágnám mindjárt a dikicsemet: rongyos csizma kevés, de annyit se foltoznék meg többet. Elhiszed azt asszony ? Az asszony félénken nézett az urára. Nem tudta elképzelni, hova lyukad ki az a bevezetés. A csizmadia folytatta: — Szóval nekünk nem ártana, ha pár garast még mellékesen bekeresnénk. — Mellékesen? Mosni járjak? Mi lesz akkor a gyerekekkel? — Hát mondtam én azt, hogy te kezdj valami mellékkeresetet? . — Vagy a gyerekek talán? Hiszen iskolába járnak még. — Buta vagy, asszony, nem értesz. Magam akarom ráadni a fejemet valami mellékkeresetre. —- S abbahagynád a mesterségedet? — Gutát hagyom. Látom már, te nem értesz. Tudod is te, minek adta az Úristen az észbeli talentumot az embernek. — Miért adta hát no? — Hogy segítsen magán, mikor a csizma valahol szorítja. No igenis. És én segíteni akarok magamon. — Mivel ? — Nem mondtam, hogy eszemmel ? Hozd ide, lelkem, azt a két kalitkát, egyikben him, a másikban nőstény kanári van, összezárjuk őket s elkezdünk kanárit nevelni. Az aszzony nagyot nézett. Ilyenre hát nem volt elkészülve. De elhozta a kalitkát s az ura elé tette. — No ládd-e, galambom, ez lesz a mi mellék- keresetünk jövőre. A városiak úgy bolondulnak a kanárimadárért, mint a köteles a kócért: drága pénzen veszik, nekünk meg semmibe se kerül. Szóval ez lesz a mi mellékkeresetünk. Most pedig csak belátod, hogy van valamelyes sütnivalóm? Úgy ám Piroska, no most beszélj! Az asszony nem beszélt, csak a vállát vonta. Fogalma se volt felőle, hova lyukadhat még ki ez a dolog. A csizmadia szentül meg volt róla győződve, hogy pocsékká verte az asszony minden ellenkezését, nem is várta a megnyilatkozását, hanem elkezdett a kalitkákkal vesződni. A madarakat összeeresztette és barátságos szóval biztatta őket, hogy viseljék magukat jól, éljenek együtt békességben és szeretettel. A him először iszonyúan berzenkedett, fölhorzsolta tolláit s rá-rá- csapott a kalitka sarkába húzódó nősténymadárra. — Ne te, cudar, ne! — böködte Farkas Iván a harcias madarat, — nem férsz meg a bőrödben ? S az nap délután pillanatra se hagyta -el a kalitkát. Félszeme mindig a madarakon volt, a dolog megmaradt dolognak. Felesége künn keresett magának munkát, csak estefelé szerződött be a szobába s mikor férje urát még mindig a madarakkal látta babrálni, szinte boszusan szól rá: — Hát a csizmákkal mi lesz ? — Asszony, te csak hallgass, — vágott vissza gorombán a csizmadia, — te ahhoz nem értesz. Vagy azt akarod, még a madarak fölfalják egymást ? Akkor nevelj te kanárit. Az asszony tényleg hallgatott. Csak rázta a fejét, mikor azt vette észre, hogy ura másnap is a madarakkal vesződik. Azok különben most már engedtek a vadságukból: lassan kezdtek összeszokni. Végtére meg már teljességgel megbarátkoztak egymással. Nemsokára fészket raktak. Jobban mondva, azt is e csizmadia csinálta nekik szép puha vattából s ki irta volna le örömét, mikor abban a fészekben az első tojást megpillantotta! — Asszony, hé Piroska, ide nézz — ordította el magát a felfedezés első percében — ihol ni ! meg van már a mellékjövedelem. Megvolt, csakhogy még csak a tojása. Mig abból madár válik, az fölcsöpörödik s lassan köszörülni kezdi a torkát, ki tudja azt bevárni? Hány esizma marad addig talpalatlan! Bizony. Mert a csizmadiát újabban akárcsak kicserélték volna. Fertályát se volt a régi szorgalmas mesterember. Örökké a kalitkával veszekedett, a madaraknak fütyörészett s mikor meg a tojásokból kikelt az egyetlen sárgaszőrü kanári — tényleg egy kelt ki csak mindössze — na hiszen az öregapja se birt volna akkor a csizmadiával. Naphosszat gyönyörködött az éretlen fiókjában, nézte, hogy ered növésnek, hogy tollasodik, s vágta, aprította neki a főtt tojást, hogy a tulajdon gyermeke is esengőn nézte, milyen jó dolga vagyon annak a rongyos madárnak. A csizmák meg maradtak csizmáknak. Hiába szólt az asszony, lármáztak a rendelők. Farkas Iván süketnek tette magát: aki a lábbelijét szorgalmazta, azt szép szóval biztatta, az asszonyra meg úgy rámordult, hogy riva kereste a kilincset. Mert őt csak most ne zavarják a kanári nevelésében, mikor éppen fütyülésre adja magát. Az a legkritikusabb idő. Amilyen trillát a fejébe vesz, azt nyüvi majd egész életén keresztül. A csizmadia pedig, mint mondottam, kiváló mód értett a fütyülés mesterségéhez: halálos vétek lett volna tehát a tudományát bele nem verni a kölyök kanáriba. Bele is verte a legjobb tehetsége szerint. Olyan fütyörészést cselekedett meg a buta iskolás madár kedvéért, hogy akárhányan megállották az ablaka alatt. — Be megelégedett ember lehet a csizmadia! — mondotta egyik-másik.
