Magyar Földmivelö, 1905 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1905-03-19 / 11. szám
84 MAGYAR FÖLDMIVELÓ Ez még csintalanabb; Rozmaringos a kötőm, Van már nékem szeretőm, Rozmaringos a szoknyám, Hogy a babám nézzen rám. Szép érzelmes nóta, apáink talán a kótáját is tudják : Rozmaringnak olyan a szokása, Télen-nyáron zöldelik az ága, Leszakasztják, kóróvá változik, Az én szivem hozzád kívánkozik. A rozmaringot nem csak a nép énekli dalaiban. Költőink közül Czuczor, Bajza, Tompa, Arany, Tóth Kálmán szép költeményeket Írtak róla. Arany a >Méh románca« cimü versében a méhecske a rozmaring bokrán pusztul el. Ennek a növénynek hazája Spanyolország Kasztiliában egész erdőség van belőle. De el van terjedve sokfelé. Egy magyar zarándok a szentföldön is dús tenyészetben látta. Még Ausztráliában sem ismeretlen. Nagyon gyakori Görögországban, Olaszországban. Franciaországban hajdan fűszerül használták a rozmaringot és már Nagy Károlynak kiváló gondja volt arra, hogy termesszék. Az angoloknál szokás karácsonyestén rozmaringgal szórni tele a szobát. Trieszt táján meg újévkor almába szúrják és úgy járnak vele házról- házra köszönteni. Csehországban ifjú lányok temetésén van nagy alkalmazása. Stájerországban pedig a lelépő biró ad rozmaringszálat az utódjának, mely bizonynyal azt példázza, hogy minden hatalomnak vége szokott lenni. A rozmaringgal bűbájos ostoba asszonyok ku- ruzsolni szoktak. Ma csak illatos víznek gyártására használják. A méhek felette szeretik, azért a méhesek körül ültetni igen alkalmas. Hálásak vagyunk a rozmaring iránt, kedvelt virága a magyar népnek. a fiatalságot ékesíti és hej! de sokszor róla szólott bánatos, vagy vigabb nótája. M. F. Hol az ördög? Vagy ki hát a magyarnak legnagyobb ellensége? Irta : Mester. Egy derék magyar községben. Ügyes-bajos dolgom akadt Borfaluban. Szombat este volt, mikor megérkeztem ebbe a derék magyar községbe. Barátommal elsétálgattunk aztán a falu széles utcáján, ahol egy csinos házban levő bolt felett ezt olvastam: A borfalusi fogyasztási szövetkezet. — Ejnye — szólottám barátomnak, ez derék község ám. — Várj csak, válaszolt barátom, mindjárt tanúja leszesz egy szép jelenetnek. És csakugyan úgy volt. Asszonyok, gyermekek, felnőtt emberek jöttek-mentek a boltból és boltba, Egy két üveg tiszta, kristályszinü bort hoztak kezükben ... Megszólítottam egy asszonyt... — Kinek viszi néném asszony azt a bort ? — Hát igy szombat estére az uramnak mindig viszek egy-egy üveg bort. Abból aztán jut a szent vasárnapra is. Mert az én emberem mostan már nem teszi bé a lábát a korcsmába. Hanem ha megkíván egy kis tiszta italt, hozok neki. Mert a mi boltunkban az uraság borát mérik ám. Olcsó ez lelkem, és olyan tiszta, mint az olaj la. Egy-két pohárral valóságos orvosság. Ha nem tetszik megvetni, akár meg is kóstolhatja. És én bizony meg is kóstoltam, ügy volt, mint az asszony mondotta. — Hej, uram, szólott aztán a néni; bezzeg ezelőtt itták itt az emberek a rossz, spirituszszal házasított borokat. Nem csak vagyon kopott, a keresmény úszott, de meggyengült az ember egészsége is, mert olyan lett tőle, mint a vadállat. — És most. — Most végre kifüstólliik a faluból a mi embereink legnagyobb ellenségét, a pálinkafőző ördögöt. — De néném asszonyék is segítettek ám a füstölésben ? — Az ám, még amúgy! Most is résen vagyunk ám, mert szokták mondani, az ördög nem alszik. * üli magyar nép! Magyar községek, magyar tűzhelyek... cselekedjetek hasonlóképen. Úgy legyen! EGÉSZSÉG Miből lesz a pántlikás giliszta? Még kis koromtól fogva és azóta évről-évre látok a Kalendáriumok hirdetései közt egy sajátságos képet. Azt hiszem előttetek sem ismeretlen az öreg Sáranéni, amint egy hosszú pántlika alakú gilisztát tart kezében. János bácsi is szokszor zaklatott már avval, hogy mondanám el neki miből lesz ez a csuda bogár, Most lefogom Írni a »Magyar Földmivelő« olvasóinak ezen furcsa állat fejlődését, hogy az öreg János bá’ is értsen belőle. Legfontosabb, de egyúttal legveszedelmesebb tápszereink egyike a hús. Az ember nem is sejti jóizü falatozásai közt, mily félelmetes élősdiek tanyája lehet az a sertés, vagy marhahús. Némely sertéshúsban láthatunk ugyanis kis borsó nagyságú gyöngyház fényű hólyagocskákat. Ha e kis hólyagocskákat fel szúrjuk, viztiszta folyadék válik ki, melyet nagyitóval megvizsgálva, kis fénylő pontot fogunk benne észrevenni. És ez a kis mákszem nagyságú pont, ez a galandféreg fejlődésének első csirája. Ha most az ember ily borsókás húst eszik, az ily’ kis hólyagocska lekerül a gyomorba, ott feloldódik és a kis galandféreg feje kiszabadul. Kiszabadulván, a fején levő hólyagocskákkal a bélfalába kapaszkodik és megkezdi életműködését. Feje meghosszabbodik, teste — mely részekre oszlik — nehány év múlva hihetetlen hosszúságot ér el. Idővel egy-egy megérett iz levállik az anyatelepről, mely testünk ürülékével együtt távozik el. A galandféregnek igy kikerült része számtalan petéből állván, ismét sok újabb és újabb veszedelemnek lehet alapja.
