Magyar Földmivelö, 1905 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1905-03-12 / 10. szám
74 MAGYAR FÖLDMIVELÓ Hej, az a politika ... Az ujságlapok a minap egy kis jóizü adomafélét közöltek. Ez az adoma akár valójában megtörtént (az a legjobb vic, ami valójában megtörtént) akár csak valamely élénk eszü ember fejében fo- gamzott meg, egyként nagyon tanulságos .. . Akaratlanul az a beszéd jő az ember ajkára, hogy — Hej, az a politika, az a politika. Az eset szóról-szóra következő: A szeremlei adóhivatalba beállított egy atyafi. Egy ideig ott topogott zavartan a szigorú hivatalnok ur rácsa előtt s forgatta kezében zsíros kalapját, de végre csak kibökte, hogy valami kérése volna a tekintetes úrtól. — No micsoda, mondta a szigorú hivatalnok. — Hát csak azt, tekintetes uram, hogy mert most úgyis olyan eszleszes időt élünk, adják vissza a tavaly befizetett adómat. Holnap lejár a takarékban egy váltóm és máshol nem tudok rá pénzt keríteni. A pénztáros csak hosszas magyarázat után tudta megmagyarázni az atyafinak, hogy az adóhivatal ki nem adja többé azt a pénzt, amit egyszer elnyelt. Mire a szeremlei atyafi ezt mondta: — No, hiába is lesz akkor negyvennyóc, csak nem lesz boldog a magyar! No hát, nincs-e igazam, mikor azt mondom, hogy hej az a politika, az a politika, de csúnya mesterség is ám. Nem válogat az eszközökben. A legszebb, legtisztább eszmékbe, meggyőződésekbe salakot kever, csakhogy célját elérhesse. Tiszta dolog, hogy a választások hevében, izgalmaiban felhasználja a leg képtelenebb kortes- fogásokat. így, a kortes, de még a képviselőjelölt urak közt is akadnak — és jó számmal, akik odavetik a népnek, hogy ha ez vagy az a párt fog győzni, kevesebb lesz az adó vagy épen semmi. És te szegény nép hiszed... De nem bántalak érte. Jól tudom, hogy aki nagyon remél, aki mindig remél... az könnyen hisz. A szegény embernek meg, mig a sir rá nem lehel, mindig remélni kell. Nem bántalak tehát, csak emberséges módra, testvéri szeretettel kérlek, hogy a politikában afféle ígéreteknek: kevesebb lesz az adó, nem lesz adó, ne higyj. Még egyszer mondom: ne higyj! A magyar embert józan észszel áldotta meg az Ur Isten. Józan eszü ember világos tisztán bé kell hogy lássa: adó nélkül országot fentartani képtelenség. Gondolj csak a magad háztartására. A magad házára. Vájjon mit szólanái te, ha valaki azt mondaná, hogy háztartásodat el lehet vezetni minden költség nélkül. Adót minden időben fizettek. A farizeusok Krisztus Urunkat is azzal a fogós kérdéssel akarták megfogni. — Kell-e adót fizetni a császárnak? — Istennek adjátok meg ami az Istené, mondotta Krisztus, de a császárnak is, ami a császáré. Nincs a világon olyan kormányzat, mely adó nélkül tudná vezetni — az országot. Persze az már más kérdés, hogy ez az adórendszer igazságos és olyan legyen, hogy a kis ember meg ne károsittassék. ^ AMERIKA Uj magyar plébánia Amerikában. A fiumei kikötőből a múlt héten utazott Amerikába jár- dánházi Kovács Lajos volt nagybecskereki áldozópap, a ki Dalonwilly-ben (Ohió) a harminckétezer magyar katolikus költségén épült plébániát fogja elfoglalni. Amerikai véreink választása derék magyar papra esett, a kinek hazafias működése különösen akkor vonta magára a közfigyelmet, a mikor a délvidéki pángermán izgatókat leplezte és a sajtóban megindított akciójával még csirájában elfojtotta a veszedelmes nemzetiségi mozgalmat. Az uj plébánost a newyorki kikötőben a dalonwillv magyarok küldöttsége fogadja. Kivándorlók nyomorúsága. A nyomorúság elől menekülnek a kivándorlók Amerikába és mihelyt kiteszik a lábukat a hajóról, a nyomorúság karjaiba futnak. Arról a szomorú állapotról, amely a szegény kivándorlókra vár az amerikai parton, érdekes levelet közöl Göndör Ferenctől New-York- ból egy aradi újság. Amint a hajóról leszállottam —- írja Göndör Ferenc — az Ellis Islandba, e minden emberi nyomorúság tanyájára vetődtem. Itt szállítják ki és adják át a kivándorlókat. Már akit átadnak. Láttam embereket, akik már hetek óta ott vannak és még csak reményük sincs arra, hogy kiszabaduljanak. Nincs senkijük, ott tartják vagy egy hónapig őket, azután visszaküldik. Fiatal leányok, asszonyok, meglett férfiak együtt zokognak. És mennyi — de mennyi! Beszéltem egy a háborúból megszökött orosszal, aki asszonyt és három gyermeket hagyott otthon. Sírva mondta, hogy gyermekeit meg az asszonyt kenyér nélkül hagyta; ő az őrségről szökött meg. Tiz napja van ezen a borzasztó helyen. Van New-Yorkban egy öcscse, de hasztalan sürgöny öz neki, nem jön érte. Azt mondta, hogy ha visszaküldenek, úgy Szibéria helyett a tengert választaná. És mennyien vannak ilyenek! Különösen a nők méltók a szánalomra. Egész nap kiabálják azoknak a nevét, akikért eljönnek. Olyan megindi- tóan esedező arccal állanak a kivándorlók mind- anyian; vájjon nem ő érte jönnek-e ? Akinek a nevét olvassák, az ujjongva lökdösi maga elől az útjában levőket és vad ordítással rohan a jól őrizett kijárat felé. Akit újra, meg újra nem szólítanak, az újra meg újra reménytelenül roskad le. A helyre, ahova ezek a szerencsétlen emberek zárva vannak, vígan hull be a hó; bokáig érő vízben gázolnak. Amikor aztán evésre szólítják őket, állati üvöltéssel, kidagadt szemekkel futnak az asztalhoz. Intés a kivándorlókhoz. A kivándorlás csökkentését, amelynek érdekében a mi hatóságainknak minden intézkedése hiábavaló, most az amerikai hatóságok nagymértékben elősegítik. Könyörtelenül szigorú eljárással végzik ezt a munkát. A belügyminisztérium hivatalos értesítést kapott róla, amely szerint az egész Európából Észak-Amerikába irányuló kivándorlás olyan nagy mértéket öltött, hogy
