Magyar Földmivelö, 1905 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1905-03-12 / 10. szám
MAGYAR FÖLDMIVELŐ 75 a New-Yorkba érkező kivándorlókkal zsúfolt hajók napokig várnak a kikötőben, mig partraszállás előtt a bevándorló-bizottság vizsgálata alá kerülhetnek a kivándorlók. Az is tudomására jutott a belügyi kormánynak, hogy kivándorlóink közül többektől, mint szerződött munkásoktól az észak-amerikai bevándorlási törvény alapján, másoktól ismét — mivel rokonaiknak és ismerőseiknek magukkal vitt lak- cime nem helyes — a bevándorlási hatóság a partraszállást megtagadta és az illetőket visszautazásra kényszeritette. Ezek alapján a belügyminiszter most körrendeletét intézett a törvényhatóságok első tisztviselőihez, felhívja őket, hogy az útlevélért folyamodókat közegeik által erre a körülményre különösen is figyelmeztessék és minden rendelkezésükre álló eszköz felhasználásával a legkiterjedtebb módon juttassák a lakosság tudomására, hogy a mnnkaviszonyok az Észak-amerikai Egyesült-Államokban jelenleg neip kedvezők és igy a kivándorlók, amennyiben szándékuktól lebeszéléssel sem lennének eltérithetők, keserű csalódásoknak lehetnek kitéve. VASÁRNAP délután. Most már érti... Az óra mutatója vakmerő sebességgel halad. A násznép gyülekezik. Mindjárt indulni kell — esküvőre. Az asszonyok sietve végzik a menyasszonyi ruhán az utolsó, szükséges igazításokat, mert gyakran be-bekiált egy-egy türelmetlen vőfi: — Induljunk már! Az örömapa ott tipeg-topog a hosszú fehér asztal körül. Aztán ő is kinéz. Meghúzódik egy ablakmélyedésnél. És azon veszi észre magát, hogy szemei megtelnek könynyel. Milyen könnyű mondani: — Induljunk már! És milyen nehéz azt megcselekedni. — Nincs anyja (^Meghalt! Oh ha élne, ha most köztünk lehetne. Bogdányi Márton uram leikéből szakadtak ezek a mély sóhajtások. Férfi korának derekában volt, mikor élete társát eltemette. Két leányával maradt. Anna virágzó hajadon volt, Mariska bölcsőben szen- dergett még. A házvezetés gondja Anna vállára szakadt. És árva lett a kis árva anyja. Legszebb kora nehéz gondokban telt el. Egész életét Mariskának nevelésére és apja ura vigasztalásának szentelte. Mikor aztán a kis Mariska szép hajadonná fejlődött, ő — bizony eljár az idő — a vén leányok sorába került. — Apám, készen vagyunk. — Mariska szelíd hangja szólott. A vén leány meg gyöngéden karon fogta apja-urát és észre vette, hogy az öreg sir. — Apám-uram sir? Bogdányi uram némán omlott leánya keblére. Alig tudott szóhoz jutni. — Köszönöm ... édes Annám, amit e leányért cselekedtél. A menyasszony is ott állott kisirt szemekkel. Majd letérdelt apja elé. Az öreg áldólag terjeszti felé karjait, aztán reámutat a vén leányra. — Köszönjük meg neki — mormolá ajka. A két árva egymás nyakába borul. Az elköltözött anyának szelleme meg bizonyára gyönyörködve tekint az égből búcsúzó két gyermekére. * Mariska már az uj tűzhelyen van, távol az apai háztól. Anna meg otthon maradt vén leánynak. Azaz bocsánat. Most már nem tanácsos Bogdányi uram előtt azt mondani, hogy az ő Annája vén leány. — Az én Annám nem vén leány — kezdette mondogatni. Az én Annám még boldog lesz. Elvettük fiatalságát — visszaadjuk neki. Az élet örömeiben nem volt részarató. Részeltetjük most. Igv gondolkozott az öreg, S hogy ne csak gondolat legyen, igyekezett nyomban éreztetni, hogy az ő otthon maradt leányának nemcsak éveinek száma, de módossága is megvan. Az a szerény ember, aki eddig soha nem éreztette módosságát, most mutogatta. Azt akarta, hogy leányát egy becsületes ember boldoggá tegye. Anna is vette észre, hogy az ő csendes házuk zajosabbá kezd válni. Gazduram sűrűén mondo- gatja; — Leányom, ma vendégeink lesznek estére. Négyen-öten, Jó vacsora legyen. A vén leány hallgatott. De lelkében váltig tűnődött. Téli est volt. A kandallóban vidáman pattogott a tűz. Apa és leánya vacsoráltak. Mikoron pedig Bogdányi uram pipájából már a füstfellegek szál- longani kezdettek, Anna hirtelen apja-ura felé fordult: — Apám-uram, olyan boldog vagyok, mikor igy egyedül vagyunk. — Pedig veszkődnek érted ám többen. — Hát azért hívja őket ide apám-uram? A vén leány hangja remegett. Tekintete olyan szemrehányó volt, hogy az öreg megütődött rajta. — No, no édes jányom... — de nem tudott tovább beszélni, csak nevetett, mint a gyermek, aki azt hiszi, úgy is tudják, mit akar mondani. Anna megértette ezt a furcsa beszédet. És olyan lett egyszerre, mint egy királyné... — Apám-uram — szólott nagy nyugodalommal — ha éppen asszonyt akar a házhoz hozni, én szívesen félre állok. Az öreg szörnyű zavarba jött. Szájából ölébe esett a pipa és jó ideig úgy bámult leányára, mintha megnémult volna. — ügy látom — folytatta Anna — hogy asz- szonyt akar hozni a házhoz. Megunta özvegységét, elfeledte anyám sírját. Hát apám-uram én tőlem ne tartson. Én majd csak megélek. Bogdányi uram fülig pirult. No ő ugyan megkapta a magáét, gondolta. Pedig — Isten látja a lelkét — olyan ártatlan ettől a szándéktól, mint az éppen ma született gyermek. Még a szivéhez is hozzá kapott, hogy talán csak nem lopódzott ebbe a csodálatos kis husdarabba valami efféle gondolat ? De nem találta, nem érezte még árnyékát sem. Magasra emelte tehát tisztes fejét.
