Magyar Földmivelö, 1905 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1905-02-26 / 8. szám
60 MAGYAK FÖLDMIVELŐ becsapott és egy szénbányának eladott. Az ügynök 135—2 dollár napi bért Ígért nekünk, de noha ő a »magyarok oltamazójá«-nak adta ki magát, Ígéretei tiszta rászedésből állottak. Itt mi csak 1 dollár 10 cent bért kapunk, amiből minthogy csaknem mind családdal jöttünk ide, nem lehet megélnünk, még ha ezt a nyomorbért ki is fizetik. De nem fizetik ki, mert a társaság 15 dollárt felszámit az előlegezett vasúti jegyre, 40—50 dollárt a nekünk adott bútorért s konyhaeszközökért. S ezenkívül miután csak a társaságtól vásárolhatunk, mindenért kétszeres árat vesznek meg rajtunk. Azt nem lehet leírni, hogy mi, magyar családapák, mint szipolyoztatimk ki és ki- noztalunk a társaságtól. Ezért kérjük a főkonzulátust : szabadítson ki minket feleségeinkkel és gyermekeinkkel ebből a pokolból. Minden költséget, amibe ez kerül, ha arcunk verejtékével is, megtérítünk. amint más állásba jutunk. Itt különben nyomorultul el kell pusztulnunk. Tisztelettel Tóth János, Papp József, Biedermann Béla. Pieber Ernő, Kasztin Péter, Wéber János, Falb Lőrinc, Kneptl Károly, Frankenberger János, Kovács József.« — Ez a levél elég hangosan beszél. De meghallják-e? TÉLI ESTÉK Az idő pénz. Azt mondják, hogy az anglus agyából pattant volna ki ez a most már közismert aranymondás, hogy hát: Az idő pénz! Lett légyen akárhogy, annyi bizonyos, hogy ebben a három szóban annyi eszme, igazság, gondolkozásra méltó dolog van kifejezve, hogy akár három vastag könyvet lehetne róla Írni. Ismerte is minden törekvő, munkás nemzet ennek a mondásnak nagy jelentőségét. Korán rájöttek, hogy a pénzt nemcsak a búza, gabona, kukorica és a többi fejti le. Hanem nagy, kincseket érő pénz ám az idő is, melyet, ha valaki apróra tud váltani, bizony nagy summához juthat. * Olvastam például, mikép értékelte egy hires porosz király, I. Frigyes — az időt. Nem lesz érdektelen ennek előadása. I. Frigyes idejében is bizonyosan úgy lehetett, mint most. Hogy városokban, falvakban, vásárokon a kofák, elárusítók az utcán, a kofasorokon, a piaci bódékban, mikor darusítással foglalkoznak, órákat, sőt napokat elüldögélnek — tétlenül. Egy pár garasért több időt vesztegetnek el, mint hasznot hajtanak. Ez a tétlenség kényszeríti reá aztán őket a veszekedésekre, civódásokra ott. Innen származnak a sok perpatvarok, amiknek nem egyszer megisz- szák a levét. Gondolt tehát a király egyet és kettő lelt belőle. Furcsa rendeletet adott ki. Minden furcsasága dacára azonban valójában bizony okos, leleményes rendelet volt az. Megparancsolta ugyanis, hogy minden kofának, kézművesnek, leánynak és asszonynak, amennyiben az utcán vagy vásáron nyilvános elárusitással foglalkoznak : szigorúan eltiltatik a tétlen üldögélés. Kötelességük leszen, hogy szabad idejüket fonással, kötéssel, csipkeveréssel, foldozással töltsék. Legkivált pedig a kofák tartoznak helenkint egy font gyapjút megfonni. Ezt az állam kellő értékre beváltja. Szörnyű riadalom támadt e rendeletre. A kofák éppen harci riadót készüllek fújni. De hát . . . mit volt mit tenni? Ők maguk is belátták, mikor kissé lehűltek az első riadalom után, hogy: — Nagy ur ám a muszáj! Mert a király nem tréfált. Ő maga járt-kelt és ellenőrizte, vájjon teljesitik-e parancsolatát? Éppen egy kora reggel a vásártérre lovagol a király. Még csak egy kofaasszony üldögél kosara mellett. És fonogatott! Olyan serényen, mintha bizony tisztára fonásból élne. — Jóreggelt, nénémasszony! Igv köszönti a király az öreget és int neki, hogy maradjon csak ültében. — Ily korán már munkában ? — dicséri a király. — Nagy ur ám a muszáj — feleli az öreg kofa. — Kivált, ha a király küldi a nyakunkra. — Ejnye, ejnye, nénémasszony! Hát te a »muszáj« ellen zugolódol? Talán károd van rendele- temből? Nem fizetik készpénzzel a te munkádat? — Igaz, úgy vagyon — mormogta az öreg. — Es ha finom fonást csinálsz, még többet kapsz. Ne zúgolódjál tehát és ne lustálkodjatok. Mert hidd el, nincs jobb őr a munkánál. Hol ő ügyel a házra, udvarra, holmira, oda nem férkőzik be a nélkülözés. Mert nincs kegyetlenebb ellensége az én népemnek, minta »munkátlanság« és »nélkülözés«. Az öreg kofa binccentett a fejével, de az állát még mindig úgy bigygyesztette, mintha nem egészen osztoznék a király véleményével. De aztán mégis igy kiáltott a tova lovagló király után: — Köszönöm, felséges ur, akkurátosan ugv van,'amiként mondani méltóztatott. Magában pedig igy morfondérozott az öreg: — Reggel és este mindig talpon van. Hol két lábon, hol négyen (t. i. lóháton). Percig se’ biztos az ember tőle. Szinte csudálom, hogy meg nem nézte, elég finom-e a fonásom. * Eddig van! E kis történet nekünk magyaroknak, a magyar népnek nagyon sok gondolkozásra méltó anyagot szolgáltat. Mi is régen ismertük az aranymondást: az idő pénz. Azt is tudtuk, hogy ennek a magyar népnek nincs kegyetlenebb ellensége, mint a munkátlanság és nélkülözés, különösen igy télen. Mikor tétlenül fecséreljük az időt, a pénzt. Csak mostanában kaptunk fejünkhöz! Igazán, mintegy a »muszáj« kerget annak belátására, hogy hát a jó Isten szerelméért, hiszen — A téli idő is pénz! A nemzet nezeíőrmostébresztgetik népünket, hogy — Ne őgyelegj! — Ne tétovázzál! — Fonj, faragj, kosarat köss, fűrészelj! — Egyszóval, ne várd, hogy a sült galamb a szádba repüljön! Nem parancsolják! Tanácsolják, eszedhez, szivedhez szólanak.
