Magyar Földmivelö, 1905 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1905-12-17 / 50. szám
MAGYAR FÖLDMIVELŐ 397 leroeij Imre, a kisbirtok terheinek rendezésével megbízott miniszteri tanácsos Biharban a cséfai, Marostordamegyében az alsó- és felsőmarosi járásokban szállott ki és az eljáró hatóságokat a munkálatba bevezette. Az eljáró bizottságoknak, nemkülönben ezen munkálatoknál közreműködő községi jegyzőknek részletes eljárási szabályzatot és utasítást dolgozott ki a földmivelésügyi miniszter, mely legközelebb megjelenik. Hála Istennek! Csak aztán tovább! Mert úgy áll a dolog, hogy alig van sürgősebb kérdés ez ügynek gyors és biztos lebonyolításánál. Itt minden perc — drága! Igazán drága. Mert kisgazdáink boldogulásának olyan kerékkötője a rettenetes jelzálog, mi miatt nem csak egy lépést sem tehetnek, de még lélekzetet sem tudnak venni! Q Előkészületek a sorozásra. A honvédelmi miniszter az összes törvényhatóságokhoz rendeletet intézett, melyben utasította a törvényhatóságokat, hogy a jövő évi fősorozásra az összes előmunkálatokat ép úgy teljesítsék, mintha nem volna törvényen kívüli állapot. Nevezetesen készítsék el az uj- joncokról szóló táblázatos kimutatást és a sorozóbizottságok megalakítására utasítsák a járási főszolga- birákat. A miniszternek ezen intézkedése természetesen csak arra vonatkozik, hogy a hatóságok annak idején, ha a törvényhozás megszavazza az újonc- javaslatot, a legrövidebb időn belül megejthessék a sorozást. TÉLI ESTÉK. Ha az Isten is úgy akarja ! — Elbeszélés. — Pál járomba fogta ökreit és igy szólott feleségéhez: — Tudod-e mit akarok ? — Megtudom, ha megmondod. — Ökreim vének. Alig tudnak már legelni. Értékük napról-napra csökken. Arra gondoltam, hogy eladom és a kapott pénz egy részén veszek egy pár tulkot; másik részét pedig megtartjuk, jó pénz lesz a rossz napokra. Mit szólsz hozzá ? — Mit szóljak? — Hogyan?! Nem tudsz szólni? Jól lesz-e úgy, amint mondtam? — Jól, ha az Isten is úgy akarja! — Ha az Isten is úgy akarja? Ugyan mi köze az Istennek az én ökreimhez? — Majd meglátod! — Asszony, ne hozz indulatba! Enyém ez a két ökör, vagy sem? Van-e jusom eladni, vagy nincs ? Felelj! — Az ökör a tied, eladhatod és árát is felhasználhatod, de csak úgy, ha az Isten is úgy akarja! — Már látom, hogy te csak azt hajtogatod, ha az Isten is úgy akarja. Tudhattam volna előre, hogy veled nem lehet bírni. De ugv kell nekem, minek is állok szóba asszonynyal, kinek hosszú ugyan a haja, de rövid az esze! — Hajszra Csákó, csálé Bimbó! — kiáltott az ökrökre, feje felett suhogtatva egy mogyorófa vesszőt és a szekérbe ugorva. — Megyek a vásárra, eladom az ökröket. Szerencsés viszontlátásra három nap múlva! — Úgy lesz! ha az Isten is úgy akarja! — Nem mondtam, hogy indulatba hoz ez az asszony ? Jó hogy már elindultam ! Jaj, csak nyelve ne lenne az asszonynak... Csálé Csákó, hajszra Bimbó! Pál megérkezett a városba. Ott oly nagy volt a tolongás és a zaj, hogy az ember azt sem tudta, hol áll a feje. A sátrak tömve voltak mindenféle dolgokkal, csak pénze legyen az embernek. A baromvásár, a meddig a szem csak elláthat, nyüzs- gött a különféle fajú és áru lovak, ökrök és juhok- tól. Hát még a sok kocsi és szekér?! Az ember tökéletes fogalmat alkothat magának a bábeli toronyépítésről. A hajlsárok kiabálása, az ostorcsattogások, a lovak nyerítése és a szarvasmarhák bőgése olv némüek voltak, hogy Pál azt sem tudta, melyik világon van. Kifogta ökreit a járomból, egy villa szénát dobott eléjük, félkönyökre támaszkodott a szekérben és várta a vevőket. Meg-meg állott előtte egy-két kupec, de megtudva az árt, vállat vontak és tovább mentek. Azonban Pál is tartotta magát. Mindig feljebb rugtatta az árt. így múlt el az első nap. Az éj beálltával Pál lefeküdt szekerébe és elaludt. Mikor másnap hajnalban felébredt... ökrei eltűntek a járomtól... Három napi keresés után Pál végre megtalálta ökreit egy erdőben. Rájok tette volt kezeit egy oly tisztességes marhakereskedő, ki azért, mert marhakészletét a tulajdonos tudta és marhalevél nélkül szokta beszerezni, csak nem rég került ki a tömlőéből. Mikor Pál visszajött a vásárba, ökrei any- nyira el voltak csigázva, hogy c$ak úgy lógtak a lábukon és igy, mivel az ökrök ára megcsappant, de még a vásár is bomlófélben volt, eladta azokat féláron. Mivel már este volt, elhatározta magában hogy csak másnap reggel indul haza; addig pedig betért a vásáros bódék közé. Ott elhagyván magát csábittatni egy karó tetején ugrándozó majom meg egy fehérre mázolt pofáju bohóc által, aki teljes erővel verte a dobot egy sátor bejáratánál, fölhívta a bámuló közönséget, hogy tekintené meg a csodák csodáját: a repülő fiút, a táltos lovat és a kardokat nyelő embert: bement a komédiába. Minden csak volt, a hogy volt de a táltos ló remekelt. Amint kijött a ponyva mögül, térdet hajtva köszönt szépen, mintha azt mondta volna: »Alázatos szolgája !«. Az elébe tartott óráról hibátlanul jelezte az időt, annyiszor ütvén meg patájával a földet, a hány óra volt. Arra a kérdésre pedig, mit szeret jobban az ostort, vagy a zabot, az ostorra fejét rázva nemet mondott, a zabra fejét hajtogatva igennel felelt. Mikor pedig a bohóc igy szólt: »Szürke, vigyázz és jelöld meg, ki itt a legrészegesebb!« a ló futásnak eredt; körülnyargalta egy néhányszor a tért, megállapodott egy ember előtt, azután tovább nyargalt; egy másik előtt is és ismét tovább ugrált; de mikor Pálhoz ért a szemtelen állat, megállóit és lábaival elkezdett kapálni. — Talán ez? — kérdé a bohóc.*
