Magyar Földmivelö, 1905 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1905-11-26 / 47. szám
372 MAGYAR FÖLDMIYELŐ a magyar birodalom területén kiegészítendő szükséges létszámállomány biztosítására fog szolgálni. Eszerint azokat a nem csekély számú póttartalékos magyar állampolgárokat fogják igénybevenni, kik honvédelmi rendszerünk értelmében sorszámuk, avagy csekélyebb testi fogyatkozásaik miatt rendes, tényleges szolgálatra nem lettek behiva, különös körülmények esetén azonban az idézett törvény rendszerei szerint tényleges szolgálattételre behívhatok. Ezen intézkedés által a harmadik évüket szolgáló katonák kiszabadulnak, ami csak méltányosnak látszik és szabadságoltatásuk előreláthatólag ez év végéig be lesz fejezve. Ebben a tekintetben korlátozás csak oly mértékben fog történni, amennyire azt a katonai szolgálat különös körülményei feltétlenül szükségessé teszik. — Ugyanezen törvény alapján a harmadik évüket szolgálók egy része átmenetileg visszatartandó a tényleges szolgálatban. A legénységi változásra vonatkozólag legközelebb megjelenő intézkedésekben különös figyelem fog arra fordittatni, hogy kivétel nélkül minden fegyvernemnél, különösen azonban a lovasságnál is, a harmadévesek szabadságolhatok legyenek. TÉLI ESTÉK. Azok a kékre festett kis házikók.*) — Irta : Bodnár Gáspár. — Az elmúlt évben óriási tűz pusztított Bogárd községben. Az alsó falu egészen elpusztult. És hogy a község gyásza annál nagyobb, annál lesujtóbb legyen, két ártatlan gyermek is hamuvá égett. Abban a házban lobogott fel a láng, melyben ezek az apró jószágok játszadoztak. A gazda meg az anya is kimentek a mezőre ... az utolsó betakarításra. A két gyermeket ott hagyták a becsukott szobában. Szegénykék tüzet akartak rakni, gyújtót kerestek . . . találtak is. A többit tudhatjuk. Az ilyen szomorú eseménynek elég. ha az elejét elmondjuk. A vége már magától következik. A szerencsétlenséget követő napon a falu lakosai gyűlésre sereglettek az Olvasókörbe. Mert a kört szerencsésen megkerülte a veres kakas. Ott volt a tiszteletes ur is. Az az ősz ember, akinek végére hanyatló napjaiban kell átélni, átérezni híveinek összes fájdalmait. — Nos, atyámfiai — szólott a tiszteletes — mitevők legyünk most, mihez fogtok ? — Hát mihez fognánk máshoz egyebekhez — fogta el a szót biró uram — mint házakat építünk magunk és gyermekeinknek. Az öreg tiszteletes bizonyos elbizakodottságot, hetykeséget látott a fiatal biró beszédében. Azért nagy komolysággal, látható lelki egyenességgel nézett biró uram szemei közé. — Hogy mondja, biró uram? Házat építeni a maguk és gyermekeik számúra? No csak lassan a testtel, fiatal barátom. Én máskép tapasztalom. Még pedig hosszú, hosszú idő óta. — Hogy tetszett tapasztalni, tiszteletes uram — *) Szerkesztőnknek e cikke a >Szövetkezet«-ben jelent meg. E lapot (Budapest, tX. kér. Üllői ut) melegen ajánljuk a szövetkezeteknek. kérdezte most már lentebb hangon és szerényebben a biró. — Fájdalom, az én tapasztalatom nagyon szomorú. Én azt tapasztalom, hogy a mi gyermekeink számára az asztalos szokta csinálni azokat a kékre festett kis házikókat, egy-egy szál deszkából. Szörnyű csend követte a tiszteletes ur szavait. Rémitő csend, a mit leírni is alig lehet. Mintha villám csapott volna a gazdák közé. Ajkuk elnémult, lábuk csaknem gyökeret vert. — Nem úgy van-e? Napról-napra, úgyszólván irtják a gyermekeket a mi községeinkben minálunk is. — Úgy van — szólott szomorú bólintással a tanító ur. — Maholnap más faluból kell hozni gyermekeket az iskolánkba. — Megkövetem szépen, alásan a tiszteletes, meg a tanító urat is — emelkedett szólásra végre a falu öregje — ojjat már csak mégsem cselekszünk, hogy mi magunk veszítsük el a gyermekeket. — Szándékosan, nem. De ... ne is beszéljünk hanem térjünk a dologra." Nagy figyelmet keltett a gazdák közt ez a — forduló: — Mondja meg nekünk a szószóló, hogy Péter Pál négyéves kis fia hova lett ? — Biz az a — jég alá hót a télen — felelte több ajak. — Hát Szekeres Dani kis lánykáját mi küldte — a másvilágra ? — A bika öklelte fel az utcán — vallotta be szomorúan biró uram. — Vájjon Csóka Samu kis fia hosszú betegség után került a temetőbe? — Bizony, szekér gázolta el az utcán. — És Padosék kis leánykája ? — Az bizony, Szapulás vót. Belebukott a forró lúgba. — Veres Eszter kis fia? — Kútba bukott . . . — Még mehetnék továbbra, mélyebbre is. De nem teszem. Csak a közelebb elpusztult, hamuvá lett két gyermek szerencsétlenségére mutatok reá. És eszembe jut — folytatja a tiszteletes ur — mi üldözést kellett jó magamnak kiállani saját tulajdon híveimtől, mikor — a kormányzattól mindent megnyerve — egy bizonyos épületnek, háznak felállítását indítványoztam, kérelmeztem, sürgettem, könyörögtem a községtől. Emlékeztek-e, miféle ház volt ez? — A menhely, az óvoda — suttogták többen, mondották mások szemlesütve hangosabban. Meghatóan szép volt ez a jelenet. A megbánás \ első rezgő könycseppjei csillogtak az emberek szemein. — Akkoron kigyót-békát rám kiabáltak. Hogy megvett a kormány. Hogy a magam malmára hajtom a vizet. Hogy ... és ki tudná elmondani, mi minden vád repült szegény öreg fejem felé . . . — Sajnáltuk, megbántuk. — Pedig, ha akkor hallgattok reám és magatok építitek fel családaitok és gyermekeitek számára azt a házat, akkor ... Itt elfulladt az agg tiszteletes hangja, nem bírt magával, majd hogy nem zokogásban tört ki. De csakhamar erőt vett magán és megifjodott lélekkel, erőteljes hangon mondta:
