Magyar Földmivelö, 1905 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1905-09-17 / 37. szám
290 MAGYAR FÖLDMIVELŐ viseli, az közzéjük megy, velük érez és cselekszik. Akkor aztán befogjuk látni, hogy azok az intézkedések, melyek eddig a kis emberek érdekében hozattak... valójában megtes- tesithetők. Csak aztán ember kell ám a gátra! Az iskolai év kezdetén. Megnyíltak az iskolák kapui, a tanulósereg vidáman vonul be az iskolába. Minden kéz hatalmas csomag könyvet emel. jeléül annak, hogy gazdája készen van a nagy harcra, melyet a tudomány megszerzéséért kell vívnia. Évről-évre örömmel szemléljük — igy iskolai év kezdetén, — milyen nagy buzgalommal iparkodnak a szüló'k gyermekeiket iskolába adni, hogy azok jó vallás erkölcsös nevelésben és hasznos ismeretekben ne szűkölködjenek; hasznos tagjai lehessenek majd a társadalomnak és értelmes, okos polgárai a hazának. De szomorúsággal telik el szivünk, midőn látjuk, vagy olvassuk az újságokból, hogy az ország sok vidékén a tudatlanság és erkölcstelenség sötét éjszakájában tévelygő nép annyira alásülyedt, hogy képes rablásra, sőt gyilkolásra is vetemedni. Bár keresi, óhajtja a világosságot, nem találja azt meg s világtalan módjára, minden erejéből annak a hatalmas oszlopnak oldalát döngeti, mely a társadalom és állam fenntartó, kormányzó épületét emeli; nem tudván azt a nagy, minden nemzetet érdeklő örök igazságot, hogy — Minden államnak támasza és alapköve a tiszta erkölcs, mely ha megvész, Róma ledől s rabigába görnyed. Élő példa Oroszország, ahol erkölcsös nevelés és hasznos ismeretek hiányában a nép hasonlít az oktalan állathoz, hol csordával hajtják a népet Szibériába, az ólombányákba és legutóbb az öldöklő háborúba, mint a barmot a vágóhidra. Példa továbbá a hajdan országokat hóditó Törökország, melynek jelszava volt: »egy ur, egy ország.« A hajdan kor leghatalmasabb nemzete a török volt, egymásután foglalta el és hajtotta uralma alá az országokat, alig találván ellentállásra. Legerősebb ellentállásra csak Magyarországban talált, melynek egy részét el is foglalta és Budán országolt 150 esztendőkig. A ba- sáskodó török nemzet győzelme mámorában el- szenderedvén, többé nem volt képes harcra, egymásután vesztette el a megszerzett országokat; szen- dergéséből nem ébredt fel többé, mert az erkölcstelenség és tudatlanság posványába nyakig elsülyedt. Régi dicsőségéről már csak egy-egy rombadőlt vár és a világtörténelem könyve regél; ő maga pedig végnapjait éli. Mint más erkölcstelen, tudatlan, elpusztult népen, úgy a török népen is beteljesedik azon bölcs mondás: — Elvesz a nép, mely tudomány nélkül való. Említésre méltó a művelt, hatalmas, gazdag Angolország, hol a tudomány és vallás erkölcsös nevelés terjesztésére nagy gondot fordítanak. A tudomány és vallás erkölcsös nevelés széles körének köszönhetik az angolok, hogy országukban jólét, boldogság honol ; melynek határai annyira kiterjedtek, hogy a nap soha nem áldozik le angol birtokról. Az angol kormány nem sajnálja a költséget és szaporítja az iskolákat. Talán nem is létezik egyetlen olyan angolgyarmat sem, ahol számos iskolában, képzett nevelők ne terjesztenék a tudományt és ne nevelnék vallásos erkölcsös életre a nép gyermekeit. Nálunk Magyarországon az utóbbi időben megszaporodtak az iskolák. De még nagyon sok vidéken égető szükségességét érzik az iskolának. Sajnálattal bár, de el kell ismernünk, hogy a társadalom beteges, még ott is, ahol szép számú iskola és nevelő terjeszti a tudományt és részesiti vallásos erkölcsös nevelésben a nép gyermekeit. A beteg társadalom orvosért, gyógyszerért kiált. Három helyről lehet még orvost és gyógyszert várni, a szülői háztól, templomtól és iskolától. Ti is oktassátok szülők gyermekeiteket hasznos ismeretekre, részeltessétek jó vallás erkölcsös nevelésben, nehogy megbuktassa őket majd a legnagyobb tanítómester az — Élet!... Sz. F. A kakuk megjövendölte. Édes mindnyájan tudjuk, hogy a mi életünk a jó Isten kezében vagyon! Szerfölött sajnálatra méltó emberek azok, a kik hitelt adnak a csízióknak, álmos-könyveknek, a furfangos cigánybanyák jóslatának — és a többinek. Ilyen sajnálatra méltó özvegy asszony vala a mi községünkben özvegy Csóka Sándorné, a ki hires volt ám a maga nemében. A maga nemében mondok, mert ki kell magyaráznom az ő hírességének miben létét. Az öregség lépcsőit járdalta ő kegyelme már, de gondolni sem akart arra, hogy hát bizony a kert alatt ólálkodik a kaszás ember, már mint az, a ki az élet mezejéről kaszálgatja a népeket. Hej pedig özvegy Csókánénak ideje volna, ha már egyszer a halálra is gondolna. Egész életében nem sokat törődött a jó Istennel. Jólehet bőséggel áldotta meg az Ég, sem szegénynyel, sem községgel soha sem cselekedett jót. Még saját egyetlen leányát is szegénységben hagyja élni, mert hát — Miért ment szegény legényhez, mikor gazdaghoz is mehetett volna. Az a szegény leány meg rábízta az életét egy becsületes, szorgalmas emberre, a kinek nem volt ugyan birtoka, de volt szive, két munkabíró keze, a minőt az Isten csak ritka halandónak juttat. És az a szegény leány boldog is volt; csak egyetlen bánatot hordozott szivében, hogy t. i. az édes anyja jó ideje leesett a lábáról, ott fekszik betegen; az orvos ur is mondja, hogy bizony minden percen megérkezhetik az a kaszás ember, a ki — mint mondottuk, az élet mezején szokott kaszálgatni. A leánya, mikor csak teheti, ott van beteg ágyánál nappal úgy, mint éjjel; hányszor odatérdelt a beteg ágyához és súgta: — Édes béküljön ki a jó Istennel, lássa kelmédet ugv se köti már az élethez semmi sem.
