Magyar Földmivelö, 1905 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1905-01-29 / 4. szám
28 MAGYAR FÖLDMIVELÓ a tenger egy Örökké mozgó víztömeg, melyben a halak megszámlálhatlan sokasága lakik. Ha leereszkedhetnénk a tenger bensejébe, látnok, hogy ott egy egész uj világban. A tenger fenekét az állatok ezrei lepik el. Kagylók, korallok, virágok, a melyek élnek. A szivacs vagy spongya is él. Nem egyéb az, mint a tenger fenekén élő állatnak a teste, vagy mint a tudósok mondják : sejtszövete. Aztán eszembe jutott egy másik hasonlat is. Nagyon szeretik használni ezt még azok is, kik tengert sohasem láttak. Az élet olyan — mondják — mint a tenger. Úgy elgondoltam! Istenem, ha ez az élet olyan nyugodt, olyan derült volna, mint most ez a tenger! Másik percben már visszaemlékeztem arra a kedves kis regére, melyet annyiszor és any- nyiszor szívesen olvastam és hallgattam a pattogó kandallónál. — Egyszer egy kis esőcsepp a fellegekből, az ő kedves otthonából a tengerbe esett. Sirt, zokogott s a tenger belsejében csapkodó hullámoktól igen sokat szenvedett, mig igy hányatva jobbra-balra leérhetett a tenger fenekére. Ott egy kagyló ölében húzta meg magát, de a kegyetlen hullámok itt sem hagytak neki nyugtot. Lökdösték . .. nyaldosták ... mig végre a kis esőcsepp igaz gyöngygyé változott. A búvárok aztán felhozták a kagylót, kivették az igaz gyöngyöt és most a király koronájában ragyog. Hát a tenger belsejében még akkor is vihar van, mikor az legnyugodtabbnak látszik? Vihart rejt: az magában, mint a legcsendesebb élet. Nem tudja az ember, mikor bőszülnek fel a hullámok, melyek életünk hajóját feldöntéssel fenyegetik. Bizony, midőn hajónk elindult, tiszta, nyugodt vizén a tengernek, én sem hittem, hogy ebben a nagy víztömegben oly váratlanul kitörni tudó szenvedély lakik. Az oroszlánról tudjuk, hogy az a hatalmas állat, mely egyik pillanatban méltósággal teljes nyugalommal, királyi fönséggel pihen ... egy másik percben borzasztó lesz. Az alvó oroszlán ha fölébred, rattenetes! Alvó, szendergő oroszlán vagy te is fönséges tenger! A hajó födélzetén fázni kezdettünk. Egyszeregyszer összerázkódtunk, úgy, hogy mindenki melegebb ruhája után nyúlt. A távolból apró felhők kezdettek gomólyódni, melyek egy kis idő múlva be- b.oriták az eget. A hullámok mindig erősebben és erősebben kezdették ringatni hajónkat, kis vártatva valóságos háborút viseltek egymás ellen. Én egy matrózra néztem. Valóságos orákulumnak tekintettem most ezt az arcot. Ha nyelvét nem is értettem, de tekintetéből kiolvastam, hogy... közeledik az ítélet. Alig telt bele egy negyed óra, a tenger tombolni kezdett. Hullám-hegyek keletkeztek. — Egyik a másikat nyomta le, csak azért, hogy még bősziiltebben emelje fel rettenetes fejét. — Jön a bóra — mondotta társam. — Már itt is van — felelém remegve. Lementünk a hajó fenekére, de ott még roszszabbul éreztük magunkat. Úgy éreztem, mintha szivartól bódultam volna el s e bódulásnak szokott következménye nyomban bekövetkezik. Ismét felkapaszkodtunk a födélzetre. Leültem a hajó padozatára s belekapaszkodtam egy pad karjába és úgy bámultam a csatában levő víztömeget, miközben félénk pillantásokat vetettem a matrózra. A matróz mosolygott és tekintete egészen megváltozott. Kezével nagyon biztatóan integetett felém, miből helyesen következtettem, hogy ez még nem is vihar. Pedig a hullámok már-már arcunkba csap- dosták a vizet... de ez még neki nem volt vihar. A matróz tekintete jót mutatott. Pompás viharjelző, vagy ellenjelző egy matróz arca. A bóra hajónk orrának zúdította a hullámokat s nem a hajó oldalának. A hajó orra mérgesen belevágott a hullámhegybe, mert lassabban haladhatott, de nem hánykolódtunk úgy, mintha hajónkat oldalról ostromolták volna a hullámok. Még tombolt a tenger, mikor partra szállottunk. Megkönngebbülve naggot lélekzettem s még eggszer visszanéztem a háborgó óceánra. A tenger sajátságos jelenségét a dagályt és apályt szemlélhettük tehát. Az ár-apály ugyanis a tengernek naponként kétszeri szabályosan váltakozó emelkedésében és apadásában áll. A dagály rendesen hat óráig tart, ennyi ideig az apály is. Szélvészek következtében ezen rendes váltakozáson kívül is keletkeznek viharok, melyek a hullámokat roppant magasra hajtják. Késő este ismét elmentünk a tengerpartra... szelíd és csendes volt az, mint egy nyugodt öreg ember. Bodnár Gáspár. Az áruló pipa. József főherceg, kihez minket magyarokat oly benső szeretet csatol, egyszer valahol meghűlvén, torokbetegséget kapott. A baj ugyan nem volt veszélyes, de orvosa mégis eltiltá a dohányzástól. A főherceg minden reggel korán felkelt és nagy sétát tett az alcsuthi park rejtett bokrai közt. A mint egy kora reggel igy egymagában sétálgat, egyszerre csak Klotild főhercegnő, a főherceg fenséges neje tűnik elő a kis Laci fő herceg-fiúval. Ő is korán kelt most, hogy férje társaságában élvezze a jó reggeli levegőt. Nos hát együtt indultak sétára. Alig tesznek azonban néhány lépést, mikor a kis László főherceg ijedten kiált fel; — Papa, papa ! Füstöl a zsebed ! A titok egyszerre kisült, nem a zseb füstölt, hanem a makra-pipa, melyet a főherceg — nehogy szerető neje esetleg szemrehányást tegyen az orvosi tilalom áthágásáért — gyorsan zsebre dugott. Hol az ördög ? Vagy ki hát a magyarnép legnagyobb ellensége? Irta : Mester. Egy titkos bit... — Tudjátok-e emberek, mit isztok a pálinkában? Könyeket, feleségetek és gyermekeiteknek életét. Hires ember kérdi ezt és adja meg rá a feleletet atyámfiai, magyar népem. De szentigazul mondja... Azok közül az ifjak közül, kikről előbb Írtam, hány satnyul el. Lesznek munkaképtelenekké. Még a katonaságnak sem kell. Vagy ha beválnak is, ott féktelenkednek, rabláncra, börtönre kerülnek. Ismeritek-e az édes anyák könyeit? Azt a titkos but, azt a titkos könyet, melyet nem a világ piacán sírnak el.
