Magyar Földmivelö, 1905 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1905-08-27 / 34. szám
268 MAGYAR FÖLDMIVELŐ szigetét és a mizenumi hegyfokot. Édes anyám kért engem, hogy saját életem megmentéséről gondoskodjam. Szemem elé állította hogy mily könnyen megmenekülhetek én, a ki fiatal vagyok, mig ő képtelen futni öreg kora s kövérsége miatt; ő nyugodtan hal meg, ha azon tudattal zárja le szemeit, hogy én életben maradok. Én erre kijelentettem, hogy nélküle menekülni nem akarok. Megragadtam a karját s vonszoltam magam után. Ő kénytelen-kelletlen követett, folyton panaszkodva, hogy miatta való ké- sedelmezésem bizonyosan vesztemre fog szolgálni. Ezalatt, bár csekély mennyiségben, de már kezdett reánk a hamu hullani. Visszanéztem s láttam, hogy sürü füst nyomul utánunk, mely mint valami viz- áradat borítja a földet. Minthogy még lehetett látni valamit, oda kiáltottam édes anyámnak, hogy hagyjuk el a nagy országutat, mert az utánunk nyomuló embertömeg már kezdett szorongatni. Alig hagytuk el az utat, akkora sötétség fogott bennünket körül, mintha holdvilág nélküli és csillagtalan éjszakának idején, vagy ablaktalan sötét kamarában botorkáltunk volna. Semmi mást nem lehetett hallani, mint az asszonyok és gyermekek jajveszéklését s a férfiak szitkozódását. Az egyik atyja, a másik fia, vagy neje után kiáltott. Hangjukról ismertek egymásra. Egynémelyek a haláltól való félelmükben kívánták már a halált. Rimánkodtak az istenekhez, kiknek létezésében kételkedtek. Azt gondolták, hogy az a sötétség, mely bennünket körülfogott, nem más, mint ama legutolsó örök éj, mely az egész mindenséget el fogja nyelni. És én? Már kész voltam a halálra. Kétségbeesve kiáltottam fel: Ez a világ vége!« Eddig tart az ifjabb Plinius elbeszélése. Egy másik történetiró, Dio Cassius, más világításban, de nem kevésbbé érdekesen írja le a zavart, mely a Vezúv kitörésére előállott. Álljanak itt saját szavai: »Sokan a Gigászokat (mesebeli szörnyeket) vélték látni a füstben s azt gondolták, hogy a trom- bitaharsogásszerü hangok, melyek koronkint hallhatók valónak, tőlük származnak. Némelyek házaikból az utcára futottak, mások az utcáról lakásukra menekültek. Voltak, a kik a tengertől féltek, mig mások teljes erejükből feléje igyekeztek. Mindenki azt gondolta, hogy azon hely a legveszedelmesebb, melyen ő van s máshol talál biztos menhelyet. Olyan volt a pusztulás képe, mintha az egész világegyetem tűz által akarna semmivé lenni.« így tűnt el Pompeji a föld színéről. Utcáit, házait a legalacsonyabb kunyhótól kezdve a legnagyszerűbb épületéig elborította a láva és hamu; századok múltak, nemzedékek váltakoztak; az emberek elméjét mint mindig, úgy ezen eseményt követő századokban is inkább saját bajaik, mint a múlt viszontagságai foglalták el, szóval Pompejit egészen elfelejtették. Az egykori város fölött szőlő-ültetvények keletkeztek. A sírok fölött uj élet zsibongott. Az újabb korban az ó-világ történelmének bővebb tanulmányozása tette a tudósokat figyelmessé az eltemetett Pompejire. De mégis ezerhétszáz esztendőnek kellett eltelnie a pusztulástól számítva, mig belefogtak Pompeji felásásának nagy munkájába. Megörvendett az egész művelt világ, mert a fáradságot szép siker koronázta. Egyik utcát, templomot, színházat a másik után ásták ki. Egyre-másra kerültek elő a föld mélyéből érdekes tárgyak, melyek az ó-kor történetére, az emberek életére, szokásaira világosságot derítenek. Ma már ki van ásva a régi Pompejinek jókora része. Leégett városhoz hasonlít, mert a tetőzetet mindenütt bezúzta és elégette a forró láva s csupán a falakat hagyta meg. De számtalan tárgy maradt megsértetlenül. Kövezett utcáit mintha most hagyták volna el a nehéz társzekerek; a kerékvágás ott látszik az utca kövén. A kőkutak kávái hivogatólag meredez- nek az utcák oldalain, mintha várnák a város fehérnépét, hogy reggelenkint jöjjenek vizet meríteni. A házak falain itt-ott feliratok lepnek meg. A legtöbb a ház-épitőjére vagy tulajdonosára vonatkozik, de akadnak közöttük egyéb érdekes tartalmúak is. Ilyenek: egy korcsma falán olvasható: »Nem nap- lopóknak való ez a hely; távozzál innen, ácsorgó!« Egy másik helyen: »Éljen az, a ki szeret! Veszszen mindaz, ki nem tud szeretni! Sokkal inkább pusztuljon az, ki megtiltja, hogy én szeressek!« Menjünk be találomra egy házba! Az első pillantásra világossá lesz előttünk, hogy a régieknek más volt az épitésmódjuk. Még lakásaikban is szerették az Isten szabad egét s a viruló természetet szemlélni. Virágos udvar körül tágas, oszlopos csarnok terült el négyszögben; erre nyíltak a szobák ajtai és ablakai. A falakat festmények díszítették, melyek nagyobbrészt már a múzeumokba kerültek. Meglepi a látogatót a templomok, színházak és egyéb középületek nagysága. Az idegen meghatóban jár a hajdankor e maradványai között. Képzeletében ismét megelevenül a város s szinte azt hiszi, hogy a látogotóknak ama távolabbi csapatja Pompeji ős polgáraiból áll, vagy midőn egy házba belép, mintegy különösnek tűnik föl előtte, hogy nem jön elé a gazda, hogy őt »Isten hozott«-tal fogadja. A házak üresen állanak. A tárgyakat múzeumokba vitték belőlük. Legtöbb van a nápolyi és az ottani múzeumban. Ez utóbbiban láthatók a katasztrófa alkalmával elpusztult emberek s állatok nehányának élethű alakjai is. Ezekhez sajátságos módon jutottak. Ugyanis a Vezúv által kiszórt anyagok a forró vízzel egjmtt a szerencsétlenség által meglepett emberek és állatok testei körül szilárd kérget alkottak. A test idő folytán elporladt s helyette egy annak megfelelő üreg maradt. Ezen üreget teleöntötték gipszszel, a burkolatot óvatosan lefejtették róla s előttük állott az ezernyolcszáz év előtt elpusztult ember vagy állat alakja. Még a végső vonaglás, fájdalmas arckifejezés is tisztán látható ezen öntvényeken. Nagy számban találhatók ott a régiek művészetének maradványai, u. m.: szobrok és festmények. Vannak földművelési, mesterségek üzéséhez megkívánt, házi-, evő- és konyhaeszközök. Láthatunk ott fegyvereket és ruhaszövet-lenyomatokat. Fennmaradtak még ételnemüek is; kenyerek, sütemények, gyümölcsök, természetesen megszenesedett, de azért felismerhető állapotban.
