Magyar Földmivelö, 1905 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1905-05-07 / 18. szám

138

MAGYAR FÖLDMIVELŐ

mult huszonöt év alatt az intézet összesen 31,492 félnek 109.038,400 korona kölcsönt fizetett ki. Az üzletműködés ismertetése után az alelnök-vezér- igazgató meleg szavakkal emlékezett meg Naményi Ambrus igazgatósági tagról és aztán röviden vázolta az intézet negyedszázados működését. A közgyűlés az igazgatóság javaslatára elhatározta az alapszabályok több szakaszának módosítását.

Régi, hű cselédek.

— A gazdaság, a tűzhely áldása — a hű cseléd.

— Hm — mormolta magában Jeremiás bátyánk, aki az Olvasó-kör egyik asztalánál épen újságot olvasott.

— Bizony bátyám — szólott a tanító ur — a válasz igen szomorú és leverő. Mert hű cselédet manapság már nehezebb kapni, mint fehér hollót.

— Fizetett ellenségek ők, öcsém, ritka kivétellel. Teszik, végzik körülöttünk ma is a szolgálatot, de mikép és mily lélekkel. Bezzeg nem ilyenek voltak ám a régi, hű cselédek.

— Magam is azt mondom. Éppen a minapába volt alkalmam meggyőződni, hogy az én áldott szüleim házánál is hogy össze volt forrva velünk, az egész családdal a hű cseléd. Ha nem untatom bátyámat, elmondom az esetet.

— Nagyon szivesen hallgatom, öcsém. Jól esik nekem erről hallani, mert az én szüleimnél is azon- képen volt.

— Jó anyámat látogattam meg a minap. Amint körülnézek a rég nem látott tűzhelyeken, két feketébe öltözött kis leánykát pillantok meg egyik szegletben. Ott ültek a konyha ládáján, mint a félénk gerlicék. Nem láttak még soha sem, nem csuda, bennem az idegent tekintették. Jó anyám nyomban észrevette, hogy kérdőleg tekintek reája ...

— Kik ezek?

— Az Eszternek leánykái. Emlékszel az anyjukra bizonyosan. Kis tanuló korodban szolgált nálunk. Tizenkét esztendeig. Aztán férjhez ment. Sokat szenvedett és tűrt szegény. A tél aztán elvitte. Ez a két gyermek az ő árvája. Gyakran el-eljönnek szegénykék hozzánk. A mai napot is itt töltötték.

Édes anyámnak szemei már megteltek könnyel. Beszélni is alig tudott. Csak a vacsoránál folytathatta tovább.

— Emlékszel fiam, mikor olyan nagy beteg voltam, milyen hűséggel virrasztott mellettem. Sírva szaladgált az orvosokért. Mig apád hivatalosan el volt foglalva, ő vigyázott reátok. Öltöztetett, főzött is nektek.

Némán, szótlanul hallgattam jó anyám beszédét. Éreztem, hogy ez a régi, hű cseléd — családunkhoz tartozó volt. Hogy emléke itt maradt a mi szülei házunkban . . .

— A dolog, az erejét meghaladó munka ölte meg szegény asszonyt — folytatta anyám. Ő tartotta fenn családját, mert az apa — a pálinka rabja. Ma is az.

Aztán vacsoráltak az árvák is. Bizalmasan simultak hozzánk, mintha angjak hűsége szerezte volna meg erre a jogot.

— Ugv van — szólott most megilletődve bátyám uram is, ki mindjárt hozzá is tette, hogy bizony ez a hű cseléd legszebb jutalma.

— Az a kár, mérhetlen kár, bátyám, hogy ma már az ilyen jutalmakra mit sem adnak a cselédek. Nem is értik! Nem Is várják. A bér az egyedüli irányadó és a legszélsőségig nyújtható szabadosság.

— Azért mondottam, hogy a mai cselédek valóban fizetett ellenségek, mert szolgálatuktól hiányzik a lélek, a hűség, a megbízhatóság.

— De valljuk meg, bátyám, hogy ennek nem csak a cselédek, de sokszor maguk a gazdák, a tűzhelyek is okai. Mert már a kezdetek kezdetén úgy tekintik a cselédet, mint aki bérért szolgál. Mint a gép, végzi dolgát. Azontúl semmi bensőbb összeköttetés nincs a család és a cselédek közt.

— Hát van a dologban valami, de annyi bizonyos, hogy a cselédosztály már serdülő korban romlásnak indul és akkor bizony bajos őket azon az utón marasztalni, melyen a régi és hű cselédek járdaltatnak.

*

Eddig az Olvasó-körben tartott beszélgettés. Valóban beszélgetés és nem üres fecsegés. Mert az ilyen szó, illetőleg szavak nyomot hagynak az ember lelkében és anyagot szolgáltatnak a gondolkozásra.

Arra például, hogy bizony a szövetkezetek is. sokat, igen sokat tehetnek arra nézve, mely szerint visszatérjenek közibünk a régi hű cselédek.

Hát ugyan e téren már mit tehetnének, fogja, mondani az olvasó.

A szövetkezet tagjai iránt adhatnak arra, hogy a cseléd ne csak megkapja munkájának tisztes bérét, de olyan életet folytasson és olyan ragaszkodással legyen gazdája tűzhelye iránt, mint a régi hű cselédek. Itt az egyöntetű eljárás nagyon sokat változtathat a dolgon. A cselédség egymástól tanulja legtöbbször a szabadosságot.

— Gábieléknél ezt is, azt is megengedik a cselédnek.

— Ott kapukulcsot is adnak.

— Amott udvarlót fogadhat a cseléd.

És igy tovább . . . tovább. Ha a családok vagy a szövetkezetek tagjai erős elhatározással mondják ki, hogy a házi rendben következetesek

lesznek, bizonyára nem marad el az áldásos eredmény.

Csak egyszer keltsék fel például a cselédben a takarékosság érzetét — már egy szállal erősebben oda lesz fűzve a családhoz. A takarékosság már egy lépés az otthonnak szereteléhez. Ezzel még erősebben csatoljuk a házhoz.

Természetes, hogy a jó bánásmód, a méltányosság első feltétel arra, hogy a még teljesen el nem romlott cselédet visszatéríthessük arra az útra, hol a régi és hű cselédek járnak. b.

A vig-anó eredete. Száz évvel ezelőtt egy bizonyos módon szabott, vagy diszitett ruhát neveztek viganónak, ez az elnevezés aztán Bécsből az uj módival együtt elterjedt hazánkban s a szó általánosabb jelentéssel fenmaradt népünknél akkor is, mikor az illető divat rég feledésbe ment. E fejlődésnek menetét s egyes részleteit bizonyára pontosan ki lehetne mutatni a bécsi hírlapokból (vagy divatlapokból, ha voltak már akkor is). E következtetésnek meglepő igazolását találta utólag Szathmáry Károlynak egy