Magyar Földmivelö, 1904 (7. évfolyam, 1-50. szám)
1904-03-13 / 10. szám
76 MAGYAK FÖLDMIVELŐ kisgazdák kezén, amit igy közös akarattal közösen szereztek be a kisgazdák. De nemcsak ilyen nagy géget érdemes közösen beszerezni, hanem kisebbet is, amelyik például hamar végezheti a solgát egy- egy helyen, de mégis drágább, semhogy azt egy gazda vegye meg. Ilyen a vetőgép, a fükaszálógép, a nagyobb gabona-rosták és sok több, amiről majd szó lesz, ha rákerül a sor. Közös erővel, közös jóakarattal az áldásthozó drága gépeket is megszerezheti a kisgazda. Csak egy kis összetartás kell hozzá meg kölcsönös bizalom. Ifj. Sporzon Pál. Vasárnap Délután. Csak egy kortyot! Távolról sem állítom, hogy a Szarkáék Palija (aki bizony még csak hátulgombolós nadrágban jár) korcsmázik. Azt se’ mondom, hogy napról-napra kupicával issza a vadvizet, mán mint a pálinkát. De azt igenis látó két szememmel tapasztaltam, hogy a Szarkáék Palija már jól ismeri a kortyot, mert naponkint besziv egy kortyot. Csak egy kortyot! * Szarkáéknak is megadta a jó Isten azt az örömöt, hogy kis fiacskájuk született. Hej, sokáig vártak reá. Sokáig kérlelték a jó Istent, hogy adjon. Azután zúgolódtak is, hogy nem ád. — Miért nem ád éppeg’ csak nekünk — mondogatták. — Ne kisértsd az Istent — szólott az öreg asz- szony, a Szarka anyósa. Tudja az Isten, mit csinál. Hát hogy ne lett volna öröm a háznál, akár egy országban, mikor hosszú várakozás után — trónörökös született. Mert Szarka tökéletesen annak tartotta Palikát. Mer’ hát mi tagadás benne, királynak érezte ő magát a maga kis birodalmában. Miér’ ne lehetne tehát az ő íia, Palika trónörökös? És nőtt-nőtt Palika. Már gagyogni kezdett. Kis kezét kinvujtogatta minden után, ami kis szivecs- kéjének tetszett. A szülők meg bizony végtelen örömüket lelték abban, ha fejlődő kis fiacskájuknak mindennel kedveskedhettek. Szarka, mint annyi más gazdaember, nem volt a jónak elrontója. Minden reggel — nagyon elismerem, hogy csak módjával — megivott egy-egy pohárka pálinkát. A kis fiú is látta az üveget. És nézzétek csak, kívánta az üveg tartalmát is. Azután is kinyújtotta kezecskéjét. És mert az anyjok nem volt hajlandó belőle kedveskedni, rettenetes sírásra fakadt. Szarkának meg nem kellett több, csak annak a gyermeknek sírását hallja. — Adj egy kortyot neki, anyjok — mondotta jó szívvel. — Iszen csak nem hal belé. — Mit gondolsz ember — szólt az asszony elrémülve. — Iszen egy kortyot csak! A fiú mindig jobban-jobban ordított, elannyira, hogy Szarka már-már nem tudta elviselni. Megragadta tehát az üveget és a kis fiú szájába tette. Palika meg húzott belőle egyet. A gyermek összerázkódott. Arca kipirult, kö- högcsélni kezdett... de aztán rámosolvodott apjára. — No ugy-e, szólott Szarka, hogy elhagyta a sírást. A napok teltek, Palika még sokszor sirt... Ilyenkor már maga nyújtotta kezecskéjét az .üveg után. És Palika napról-napra kikapta a maga kortyát. Szinte természetessé vált ez a szokás szülők és a gyermek előtt egyarányosan. Hát idáig tart a korty történetének eleje. De közepe, meg vége is van ám. * Hogy, hogy nem, de a szép, a gömbölyű, piros arcú Palika egyszerre csak soványodni kezdett. Arcának vonásai dúltak voltak, szeme fénye is olyan bátyadt, mint a fáradt emberé. Feladták azután az iskolába. Sok szép reménynyel, biztató jövendővel. De Palika olyan volt, mint a tuskó. Hiába vesződött a tanító ur a Szarka Pál gyermekével, hiába oktatta még külön órákban is, mint az úri gyermekeket szokták — falra borsót dobált. Egyszer aztán már a tanító ur is megsokalta a dolgot. Bekopogtatott esteliden Szarka Pál gazdához és bizalmasan emigyen kezdette beszédét: — Gazd’uram. nem ivott valami szeszt Palika ? — Hát ’iszen — köhécselt, pirulkodott Szarka — úgy néha szokott kapni módjával egy kis gugyit, mikor az apja is megizleli. De tetszik tudni, csak egy korty az. Egy csepp a tengerből. — Csak egy korty ? — kérdezte a tanító ur nyomatékosan. — Csak egy korty ! — De már gazd’uram, a Pali fiú tökrészeg volt ma az iskolában. Ott botorkált a padok közt és beszélt cifrábbnál cifrábbakat. Tanuló társai nevették, kacagták. Mikor megláttam ezt a jelenetet, majd a föld alá sülvedtem. Az anya is hallgatta ezt a szomorú, megrázó, beszédet. Reá nézett nagy busán férje-urára. Aztán köny, égő köny szökött szemébe. Kifordult a kamarába, hogy ne lássa senki hulló könycseppeit. Akaratlanul nézett a pálinkás üvegre. Biz’ abból nagyon sok hiányzott. Ráborult a szegény asszony a kamara párkányára és keservesen sirt. Most tudta meg csak, miért kell most még egyszer annyi pálinka a házhoz. Pali ugyanis mindennap kileste a jó alkalmat, hogy a kamarába bejuthasson. Vitte, űzte, kergette valami. És ha nem sikerült az üveghez jutnia, tört, veszekedett, rombolt, garázdálkodott. Tizennégy éves volt már a fiú, de oly együgyü, hogy szánalom volt reá nézni. Nyolc teljes esztendeig járta az iskolát, de azért három sort a világért sem tudott elolvasni folyékonyan. * Paliból már legényember lett. Még pedig a falu csavargó legénye. Neki nem volt más életcélja, mint azon törni folyton gőzölgő fejét, hogyan juthat a pálinkához. És mikor ivott, rettenetes volt nézni. Iszonytató kortyokat ivott.
