Magyar Földmivelö, 1904 (7. évfolyam, 1-50. szám)
1904-02-28 / 8. szám
MAGYAR FÖLDMIVELŐ lil szik bennök. Egyszerre csak velőtrázó sikoly hallikj: az özvegy ráakadt férje hullájára. Ráborult és csókolta a szenesedett ajkakat. Öt férfiúra volt szükség, hogy el lehessen vonni a tetemtó'1. De ember- fölötti erővel kiszabadította magát és megint a koporsóhoz rohant, eltépte annak alsó részét és addig csókolta a holt kezet, mig csak el nem vezették. A koporsókat az iskolából vasúton vitték a temetőbe. Az első vonaton, az első három koporsóban magyar emberek nyugodtak: Kovács János és István, fivérek — és sógoruk, Antal Ferencz, mind a három Tisza-Ujlakról. A gyászszertartás közben Antal Ferenczné, ki férjét és két fivérét siratja, kirohant a sokaságból és kedvesei koporsójára borult. Csak nehezen tudták elválasztani halottaitól. A 10 éves Kovács János, hét éves kis húgát vezetve kezén, jött a cornerhez. »Kérem, mister, engedje, hogy hazavigyem apát, — mondá a fiúcska. = Hétfő óta keresem. Láttam a lábbelijét, de őt nem tudom találni. Kérem, ne rejtse el. Mondja meg, hol van.« A fiú elmondta a halottkém kérdéseire, hogy hétfő óta áll a bánya bejáratánál, húgával fölváltva, hogy bevárják apjuk kihozatalát. xAnyjuk megmondta, hogy minő lábbeli volt apjukon. Szerdán délután kihoztak egy holttestet, melyen olyan lábbeli volt. A fiú követte a hullavivőket a hallottas kamaráig, de mikor kihozták a koporsókat, nem tudta megtalálni apja holttestét. S a hallottkém sem akadt rá. Az atyafi védakezik. Egy jóképű atyafi béállit a bíróhoz. Leveszi a sipkáját, azután egy hangos »Adjék Is- ten«-nel kezel nyújt a bírónak. — Hát begyüttem, hogy azt a bizonyos sort elcsináljuk. A biró beszólitja a panaszost, akinek a feje ug37ancsak be van kendőkbe bugyolálva. — Kend hagyta helybe ezt az embert"? A vádlott, egyet^ránt a vállán. — Hát én, én. Összekülönböztünk őzt' a koma feje nagyon lágy volt. — Hát beismeri tettét ‘i — Ha muszáj, há’ igen. — Tud valamit előadni a védelmére '? — Hiszen tudni tudnék, de hát . . . izé, sokan vagyunk . . . vagy mi. — No, csak kivele bátran. Az atyafi meg szétnyitja elől a nagy szűrt és egy kosarat húz elő. — Tiszteli az anyjuk, egynéhány tojást küldött. . . ISMERETEK-TARA. Népek és országok. Milyenek a tengeri csaták? Erről nagyon érdekes cikket irt egy londoni lapba Bulten Frank, volt tengerésztiszt. A tengeri csata mindig bórzal- mas volt: hajdan csak úgy, mint most, de a természete mégis lényegesen változott a hajóépités fejlődésével. Régente, mikor a fából épült hadihajókat a vitorlák szárnya röpítette: egv-egy tengeri csata napokig is eltartott és intézésébe alapos beleszólása volt az időjárásnak is. Szél és vihar kellett, hogy a hajók egymásnak ronthassanak és ha a szél egyszerre elállt, tétlenségre voltak kényszerítve a vitorlások is. Az ágyuk valami nagyon messzire nem hordtak, a golyók pusztító ereje is valóságos simogatás volt a mostani lövegekéhez képest, a megsérült faalkotmányt is könnyebb volt a viz színén tartani erős szivattyúzás segedelmével, t 0 mint egy páncélos hajót. Viszont a megrongált hajó egyszeriben az elemek játékszerévé lett, magával teljesen tehetetlen; akit a fegyver megkímélt — éhen, szomjan kellett elvesznie a tenger közepén. Az uj tengeri csata egy dologban irgalmasabb az áldozataihoz. Hamarább végez velük. A nagy páncéloshajó, ez a vizen úszó acélvár, ha halálos sebet kapott, úgy siilyed, mint a kő. Öt perc alatt már a tenger fenekén van, ha közvetlen közelében más hajók is állanak. Aki jól tud úszni, ilyen esetben megmenekülhet; de ha más hajó niacs a'közelben, egy élő lélek meg nem marad. A csatába induló hajó szinte kísérteties látvány. Mintha teljesen néptelen lenne: egy embert se lehet látni rajta. A péncéloshajó úgy van építve, hogy ilyenkor minden ember kemény acélfal mögött, védett helyen legyen. Ezenkívül a hajó egész fedélzetén nincs semmi, ami gyúlékony anyagból volna. Egy látszólag halott, néma acéltömeg az egész, amely halált szór magából. Fölgyujtani az ilyen hajót csak úgy lehet, ha a gyujtólövedék előbb az egész boritó acélréteget szétrombolta valahol és belül gyújt meg valamit. Ha ilyen katasztrófa érte a hajót, az acél- vár egyszerre átváltozik egy óriási acélkoporsóvá, amely némán és nagy gyorsasággal siilyed a hullámsirba. Szöul, Korea fővárosa. A hajnali csönd országának, Koreánek fővárosa: Szöul. A legszegényebb császárság mostanában sokat emlegetett székhelye vasúton másfél órányira fekszik Csemuipó kikötővárostól. Az ember azt hiszi, hogy középkorú városban van, olyan a külseje, az utcákon végig pedig villamosok csilingelnek. Az utcák és lakások európai értelemben hihetetlenül piszkosak, a házak alacsonyak úgy, hogy egy középmagasságu európai ember kézzel könnyen elérheti a tetejét, de Szöul azért mégis egészséges város. A körülötte levő begyekről még a legmelegebb nyári napokban is friss levegő fujdogál s megtisztítja a város levegőjét. A házak sorából egyedül a pompás templomok, továbbá az orosz és francia követségi épületek emelkednek ki. Az utcák szennyében vörös ruhába öltöztetett gyermekek szánalmasak, de a férfiak ruhája fehér. Komoly méltósággal sétálnak az utcákon, lószőrből és bambusz-szálakból készített áttört kalapjukkal és hosszú pipájukkal, mely nélkül korai embert alig lehet képzelni. Korai nőt az utcán alig lehet látni, csak gyermek-leányokat és öreg anyókát, akik többnyire zöld szinü felsőruhájukkal takarják el arcukat. Sokáig tart különben, amig az ember megszokja, hogy az utcán látható nőies arcú bajusztalan, sürü fekete hajú és hosszú kontyu alakok — fiatal férfiak és nem nők. A hosszú fehér felsőruha még megerősíti azt a hitet, hogy leányok sétálnak az utcán. A koreai császár uj, kőből épült palotája és vele szemben épült egyetlen európai szálló feltűnőbb a városban. A katonákat és rendőröket kivéve, a koreaiak nem viselnek európai ruhát. A fehérárukat Korea fővárosában lovak s ökrök hátán szállítják, de legtöbb esetben férfiak vagy szolganők viszik.
