Magyar Földmivelö, 1904 (7. évfolyam, 1-50. szám)
1904-02-28 / 8. szám
MAGYAR FÖLDMIVELÓ 60 tői, mig azok, akikért éltek és dolgoztak az elhunytak, azok a szerető lelkek ott az ó-haza kedves földjén, talán nem is sejtik, hogy a családfenntartó szive immár örökre megszűnt dobogni. A szerencsétlenség hírét az angol esti lapból olvastam s mivel másnap már késő lett volna, a ma reggeli vonattal jöttem ide ki. A lapokból nem ver hettem ugyan ki, de feltételeztem — különben is érintkezésben lévén a cheswieki magyarokkal, — hogy az áldozatok között magyar embereknek is kell lenniök. Ebbéli gyanúm sajnos, nagyon is leigazolást nyert. A kocsis, ki a bánya bejáratához szállított, már az utón megerősítette aggodalmas gyanúmat, midőn elmondta, hogy az áldozatok legnagyobb részben »magyarok és szlávok.« Legelőször is egy magyar ház után tudakolóz- tam. Rámutattak egy emeletes házra, melyben Héjjá János lakott családjával és 10 burdussal. Ez a ház ! nép mindenestül elpusztult, kivéve természetesen az asszonyt és a 2 kis gyermeket. Ettől az egyetlen háztól 11 magyar ember lelte halálát a hányában. Az elpusztultak között van a házi gazda József és Ferenc nevű két testvére is. Azután beboesáttatást kértem és nyertem a lakással átellenben levő, szükségbeli kórházzá átalakított iskolába, melynek bejáratát rendőrök őrizték, mig bennt egy tucat orvos és ápolónő állottak készen, várva az áldozatoknak a bányából való felhozatalára. Az iskolából minden bútorzat ki volt hordva, hogy legyen elegendő hely a hullák elhelyezésére. A pádimentom vastagon be volt szórva szénával, mig köröskörül tábori ágyak állottak készenlétben. Megmondva nevemet s hivatkozva arra, hogy j magyar pap vagyok, a rendőr készséggel nyitott utat és odavezetett egy súlyosan sérült magyar ember ágyához. Horváth György az illető neve, ki a halállal vívódva hánykolódott nyomorúságának utján. Többször eszmélethez, jött, de szólani neqi tudott, csupán fejével intett, hogy kérdésemet megértette s izmai rángalódzásai árulták el kínjait. Horváth éjszakai munkás lévén, nem ment le a többiekkel dolgozni, hanem a szerencsétlenség estéjén egyike volt azon derék és bátor embereknek, kik a mentési munkálatok végzésére önkényesen vállalkoztak. A bánya főmérnökkel együtt szállott le a bányába, keresni és megmenteni igyekezve az áldozatokat, de jóhiszeműségéért és bátorságáért majd nem ott hagyta cserébe életét. A főmérnöknek csak holttestét hozták fel, mig Horváth talán megmenthető még az életnek. A terem másik oldalában egy felismerhetetlen- ségig összeégett emberi alakot láttam, ki felett 3—1 orvos aggódva vigyázott. Az egyetlen élő lén}7, ki a bányából megmenekült. A két szeme ki volt égve, egész arca, orra, füle. haja teljesen feketére perzselve, csupán két ajka égett csodálatos pirosságtól. Elfordultam a rettenetes látványtól s nem tudva meghatottságomat palástolni, engedtem, hogy köny- nveim, megindultságom s részvétem néma jelei szabadon folyjanak alá orcámon! E szerencsétlen ember élete természetesen csak pár órai kínlódásnak a kérdése legfeljebb. De a jó Isten könyörületet tesz vele, ha mihamarabb elküldi hozzája az ő szolgáját, a szabaditásnak. a halálnak angyalát. Még egy tekintetet vetve a két szerencsétlenre, s szívből fakadó buzgó imádságomban a jó Istennek irgalmába ajánlva őket, elhagytam a szomorú termet, mely nem sokára — ha a mentési munkálatok végezhetők lesznek, 18ü embernek ravatali háza lesz. A bányánál, mikor oda jutottam, száz és száz ember tolongott. Férfiak és nők, gyermekek és aggok, magyarok, tótok és angolog egyek voltak a veszteség fájdalmában. Itt 3-4-en zokogtak hangosan. ott egy édes anya csókolta árva gyermekét, mint vihar után a tépett fagalyak egymásra borulva, amott egy nő kereste hitvestársát, emitt ifjú leány jegyesét!! Mindenüknek tekintete mereven irányult a hánya bejáratára. De az csöndes és üres volt. A kik ott lenn vannak, azoknak ajkai nem nyílnak többé szólásra, sem szemeik mosolygásra, sem karjaik kedveseik ölelésére. Cheswtcken nem találni most vidám arcokat, sem örömöt, sem jó kedvet. Mindenki csináltatja a gyászruhákat, kihaltak a kenyérkereső, munkabíró édes apák, az egész faluban csak asszonyok és gyermekek maradtak. Azt a látványt, mely szemem elé tolult, mikor azt a sok könyező arcot, a veszteség fájdalmában vigasztalanul és egyszersmind tehetetlenül álló nő és gyermek csoportot, megindultságuk- ban hangosan zokogó férfiakat, reményét vesztett siratok százait magam előtt láttam, valamint leírni nem, úgy elfelejteni sem tudtam soha. És csak arra kérem a vigasztalásnak Istenét, hogy kegyelmének minden erejével álljon mellettük a kesergőknek, hogy érezzék, hogy nincsenek mindenestől fogva elhagyatva, hanem velők van az, kinek segedelme legtöbbet ér, ki maga adta a haldokló családapák ajkaira ama biztató és fölemelő szavakat: »Bízzad a te árváidat én reám, és a te özvegyeid én bennem vessék reménységöket,» Ilarsányi Sándor. Megható részletek. A csütörtöki magyar temetések rendkívüli meghatottságot keltettek és az amerikaiak meghatóban hallgatták, mint énekelte a vagy félszáz magyar a »Te benned bíztunk elejétől fogva . . . .« Harsányi Sándor homesteadi ref. lelkész megállapította, hogy a katasztrófánál elpusztult ref. val- lásu magyarok nem tartoztak a Ref. Egyesülethez, melynek cheswieki osztályát csak mostanában akarták megalakítani. Nagy részvétet kelt Harangozó Emma sorsa. Két évvel ezelőtt jött apjával, Harangozó Jánossal Veszprém megye. Lázról Amerikába. Az apa hat hónap előtt kapott munkát a cheswieki bányában és leánya Oaklandban keresett és kapott szolgálatot, hogy apja közelében lehessen. A leány kijött Ches- wickre, hogy bevárja apja hullájának kihozatalát és keserves zokogása még az általános gyász közepette is feltűnt. A holttestek azonosításánál a legszivfacsaróbb jelenetet Oloczky Sándor (Tisza-Ujlak) özvegye idézte elő. Az asszony aggodalmasan lesett minden szánt,, mely hozta a halottakat. A mely percben letették koporsóját, odarohant — hiába, nem a férje nyug
