Magyar Földmivelö, 1904 (7. évfolyam, 1-50. szám)
1904-12-18 / 50. szám
404 MAGYAR FÖLDMIVELŐ — Mi bajod van, — kérdi édes anyja, — Gyújtsa meg mama a lámpát, feleli a fur^- fangos kis fiú, mert nem látok aludni. * * — ’des anyám, hát jászolba’ fektették a jó Jézuskát? — Biz igen, édes gyermekem. — Hát osztég, hogyan ringatták? — Nem kellett ám a kis Jézuskát ringatni. — Mán miért la? — Mer’ csak a rossz gyermekeket szokták ringatni. — Aham, hát azért mondja olyan sokszor ’des apám, hogy hej fiam rossz bölcsőben ringatlak léged. * * * — Te, Ferike, találkoztam a kis Jézuskával. Meghagvta, hogy kérdezzem meg, mi a kívánságod. Mit küldjön karácsonyra. — Mondja meg a kis Jézuskának bácsi, hogy ne küldjön nekem semmit ez esztendőben. — No hát hogy üzenhet a jó gyermek ilyet. — Hanem tegye meg a kis Jézuska azt a kegyességet, jöjjön el a szent estére ő maga és bé- kitse ki az én szüléimét. Akkor lesz meg az én igazi karácsonyi ajándékom. * * * — Hogy vagy barátom az ünnep után ? — Hadd el. Nem hiába, hogy karácsonykor sok angyal jár a földön. — Hogy, hogy ? — Én is úgy vagyok, mint az angyalok. Se nem eszem, se nem iszom. — Hm, azér’, mert nem úgy viselte magát a bácsi, mint az angyalok. Feleli közbe a kis nebuló. Az oroszlán karmai között. Vadászember sok szép históriát tud elbeszélni, de izgalmasabbat még kieszelni is bajos volna, mint a melyet egy Volhuter nevű transzváli erdő-őr mond el egy angol vadászlapban. — Naplemente után egy órával, Írja a derék ember, végiglovagoltam az erdei ösvényen. Egyszerre ugatni kezdett a kutyám, a következő pillanatban egy oroszlánt vettem észre közvetlen közelemben. Lovamat nagy gyorsasággal az ellenkező irányba fordítottam és talán ennek köszönhetem, hogy az oroszlán, bár nagyot ugrott, nem tudott elérni. Lecsúsztam a nyeregből és akkor leírhatatlan rémületemre egy másik oroszlánt vettem észre, a mely szintén ugrásra készült. A ló elrohant, az első oroszlán pedig utána iramodott. Mielőtt megmoccanhattam volna, a másik oroszlán, a mely nyilván engem tartott a könnyebben megszerezhető prédának, megragadott a jobb vállamon, úgy hogy arcom fölfelé nézett, lábam és testem pedig az állatt hasa alá került. Azután lassacskán elballagott velem. Livingstone útleírásában olvastam arról az esetről, a mikor egy oroszlán elragadta a hires utazót. Arról az apátiáról és fájdalmatlanságról azonban, a melyet Livingstone emleget, mitsem éreztem. Szörnyen szenvedtem, testileg is, lelkileg is. Semmiféle módot nem láttam a megmenekülésre. Az oroszlán körülbelül kétszáz jardnyi távolságra elcipelt. A mikor egy terebélyes fa alá értünk, a hol az állat megállapodott egy pillanatra, eszembe jutott, hogy övemben a balcsipőm mögött kés van. Kirántottam a kést és balkezemmel kétszer egymásután az oroszlán mellébe döftem, abban az irányban, ahol a szivét sejtettem. Az oroszlán azonnal eleresztett, mire minden erőmmel a torkába döftem. A megsebzett állat visszaballagott, majd két-három jardnyi távolságban megállott s rám morgott. Nagynehezen föltápászkodtam és mivel valamikor olvastam az emberi hangnak a vadállatokra való hatásáról minden képzelhető szidalommal halmoztam el az oroszlánt,. Attól tartottam, hogy ismét megragad, de nem igy történt. Az oroszlán megfordult, és morogva bár, visszavonult. A morgás egyre halkult, végre egészen megszűnt. Megmenekültem. — Bizonyos, hogy szép eset. Ó és ujesztendő. — Biró uram szentenciái az idők folyásáról. — Valamire való ember igy egyik évnek az másikra átfutó mesgyéjén álldogálván, bizony jól hátra néz, hogy osztág — előre is láthasson valamit, A búcsúzó esztendő, bizony hogy emlékezetes leszen öregek és fiatalok előtt egyarányosan. Nagyon csavargós volt. Nagyon kiizzasztotta — a gazdákat. Pedig hát nem is» mondhatjuk egészen hálátlannak. Hát iszen hullajtott ám acélos búzát itt is — amolt is. Még bort is adott a’ kenyérhe’. Csak abba vót ő kegyelme szörnyű fösvény: amiben az magyar gazda könyökig benne szokott vót lenni. A nagy takarmány bőségben, meg az szegény emberek mindent pótló gazdaságában: az kolompár, pa- szuly és sok más-más mellékkörülményekben. * Hát nem is lehet rajta csudálkozni, hogy édes mindannyian várva-várjuk a tavaszt. Mikoron még jó formán tél sem vala. Az igaz, hogy korán — neki legyen mérve — időnek előtte beütötte az orrát hozzánk. Meg is hőkölődtünk, hogy hát mi leszen sorunk ebben a rengeteg hosszú télen. No, csakhamar elkotródott. Most meg attó’ tart az ember, hogy mirgibe még vissza se’ jő. De csak gyüjjön és teljesítse az hivatását. * Országunkról, jó magunkról mit is szóljunk az lefutó esztendőben. A magyar régi bűne, a torzsalkodás, a soha egymást meg nem értés átkos angyala most is itt járkált közöttünk. Sikerült is neki úgy összekavarintani az országot, hogy embör legyen az talpán a ki vissza, a munkásság útjára ka- varintja. A dolog annyira megy, hog}' a képviselőházat idő előtt oszlatják fel és az uj esztendő első virradását már talán a kortesek zaja üdvözli. Mer’ a kormányzat, minek utánna nem bír az egyesült ellenzékkel, hát a nemzetet akarja megkérdezni: ki kell hát neked óh nép! Persze, meg leszen majd a felelet is. Pediglen milyen nagy kár, hogy a nép jólétének megkezdett országutján minduntalan elakad a magyar gazdasági érdek. Hogy kezdett már pity- mallani. Sőt virradni, itt-ott fényleni. A szövetkezetek áldásos működését most már csak a rossz akarat vagy a félkegyelmű emberek nem látják, vagy tagadják. A gazdakörök a haza szárnyai alá gyűjtik ezt a szétmállott magyarságot. És ime, most mikor már a biztató ige testté kezd válni: vigyorog felénk a politika ördöge... Fáj, fáj ez a magyarnak! *
