Magyar Földmivelö, 1904 (7. évfolyam, 1-50. szám)
1904-12-18 / 50. szám
MAGYAR FÖLDMIVELŐ 403 cárral be kell számolni neki és amellett tolvaj magyarnak hívja. Mert mindig azzal vádolja, mintha bizony ő eldugdosná az asszonytól a kereset egy részét. A levél nyomában aztán jöttek a többi panaszos levelek, elannyira, hogy komolyan aggódtunk a fiatal ember sorsa felett. Egy levélben aztán kikottyantotta a íiu, hogy csak polgárilag vannak megesküdve egymással, azért talán nem is volna olyan nagy bűn, ha ott hagyná azt az asszonyt. Épen karácsony közelgetett. Sürü hó borította a pihenő természetet. Minden lelkendező örömmel várta a szeretet e szent ünnepét, amely Istenre dicsőséget áraszt, a föld nyugtalan lakóinak pedig békeséget hoz. Együtt ültünk már a nagy szobában, azt hittük semmi sem hiányzik a szent boldogságból, amely ilyenkor elárasztja az ember szivét-lelkét. S ime egy meglett ember toppant közénk. — Gyula, Gyula! kiáltánk midannyian s tárt karokkal rohantunk feléje, — hát hazajöttél ? — Igen eljöttem hazulról — mondá könves szemekkel, mert nekem már ott az otthonom túl a tengeren. — Maradj nálunk ! Itt leszesz velünk, mondá atyám, s felejts el azt a rossz asszonyt. — Gyermekemet is ? — feleié keserűen Gyula. Erre inár nem szólt senki semmit. Egy darabig szótlanul ültünk együtt, aztán én kezdém meg a beszédet. — Beszéld el, bátya, hogy tudtál szabadulni? — Igaz, nagyon őrzött Mari (igv hívták az asszonyt) de mégis sikerült. Egyik szombaton a fizetésemet egy magyar barátomhoz vittem el, aki be volt tervembe avatva. Nála letettem az 50 koronányi pénzt, otthon pedig azt mondtam, hogy csak a jövő héten kapunk fizetést. A másik héten pedig még pénteken este felvettem a heti bért s magamhoz vettem arany órámat (mert ilyen is volt), aztán szombaton reggel ahelyett hogy munkába mentem volna, a két heti fizetéssel a hajóra ültem. Az asszony csak este vette észre eltávozásomat, amikor én már a nyílt tengeren jártam. A hajó csak teher hajó volt s teljes három hétbe tellett mig haza vergődtem s most itthon vagyok. — Sajnáltuk a fiút, azután örültünk, hogy megkerült s átadtuk lelkeinket az ünnepi hangulatnak. Az ünnep örvendezve tellett el, bár a mi Gyulánk mindig bizonyos búskomorságot árult el, amelv- lyel elő is rukkolt az ünnep után. — Náci bácsi! mondja az apámnak, — tudja, hogy én ezelőtt három évvel, amikor kimentem: katonaköteles voltam s ezen idő alatt 2 gyakorlatot elmulasztottam. — Mi lesz most ezzel ? — Csakugyan fiam! — mondá apám téged hivatalosan köröztek, mint katonaszökevényt! — Mit tegyek most? Aztán gondolkozóba esett. Mert ha a dolgot ennyibe hagyjuk, bizonyosan baj lesz. Végre abban állapodtak meg, hogy nagyapám, aki a szolgabirónak jó ismerőse, elmegy Gyulával a szolgabirói hivatalba s ott valamiképen segítenek a dolgon. El is mentek uj év előtti napon, igen ám, de a szolgabiró helyett csak az írnokát találták aziro dában s mikor Gyula megmondta a nevét, rögtön kutatni kezdett az Írások között aztán igy szólt: — Igen itt van; tavai}' is körözték mint katonaszökevényt. Mindjárt szólok a szolgabiró urnák. S azzal kiment. Két csendőrrel jött be, akik elvitték. Kassán a hadbíróság elé szándékoztak állítani. De a vizsgálat húzódásával hónapok múltak el, úgy hogy gyönyörű nyári napsugár ragyogott, amikor kiszabadult. Hat hónapi vizsgálati fogsággal volt büntetve. Ekkor lett még csak buskomor a mi Gyulánk! Eközben levelet is kapott Amerikából a feleségétől, aki fűt-fát Ígért, hívta csalta vissza felé, s a végén a legcsattanósabb okot hozta fel: — Kis gyermeked egyre sir utánad, jöjj vissza, megbocsátok mindent, elfelejtek mindent, másként fogok veled bánni, jöjj, várunk gyermekeddel együtt... Itthon a szégyen — oda át túl a tengeren egy rossz asszony, e kettő között kellett választania Gyulának. Választott. A harmadikat választotta. Kis gyermeke szeretete elfelejtette vele az anya hibáit is. Elhatározta, hogy vissza megy, az egyház áldását is kikéri polgári frigyükre s — ő lesz az ur a házban. — S ha most egyszer elmegyek, ki tudja mikor láttok engem Magyarországon, -- mondogatta nekem titkon, mert csak én tudtam tervéről. Hiába marasztaltam, bolygó lába vitte, húzta, lelke ott járt a nagy világban, bár szeme sirt ha a földet nézte, ezt az édes magyar földet, mely nevelte. A katonáéknál ráparancsoltak, ha még egyszer el merészkedik menni erősebben fogják megbüntetni. Neki mit sem használt, egy reggel elment másodszor -- talán örökre. Ez most négy éve történt, szóról szóra igy ahogy leírtam. Miért mondom el én most épen karácsonykor ? No mert azóta minden karácsonyra küld egy levelet, amelyben az élet küzdelmeiről panaszkodik. — s amellett nekünk boldog ünnepeket kíván. A minap jött meg ez a levél. Most már nem segithe! magán hazajövetellel, mert csöbörből-vederbe esnék. S talán ott fog meghalni... Ne kövessétek példáját, ne menjetek utána. Újlaki. Aranyos csillagocskák a karácsonyi kriszkindli fáról. Anya: Imádkozzál kedves gyermekem nagyapádért is. Gyermek: Istenem! engedd meg, hogy nagyapa még sok kriszkindli fát csinálhasson nekem. * * * Alig lehetett a kis Gvuszikát a Jézuska ajándékától elvonni. Még le sem akart feküdni, mert mindig a kriszkindlivel akart játszani. Végre valahog} lefektették, de Gyuszika még lámpás eloltás után is nagyon nyugtalankodott.
