Magyar Földmivelö, 1904 (7. évfolyam, 1-50. szám)
1904-12-18 / 50. szám
402 MAGYAR FÖLDMIYELÓ Meg kell figyelni azt a magyar munkást az amerikai bányákban. Azt kell látni, miféle izomfe- szités járja ott. Miféle életfentartó, munkaerőt fejt ott ki a magyar. Akkor aztán, tessék beszélni az itthon való dolgokról. Ha a családtagok itthon vennék észre, hogy mikép és mivel keresi ott Amerikában a küzdő férfi a dollárokat (és mikor megszerzi és esetleg haza jön? már életerejét el is veszti): itthon bizonyára szörnyet halnának. Azt mondanák, inkább egyszer eszünk napjában, de ezt nem nézhetjük el. Hát még mit szóljak a kölönféle munkákról, melyeknek elfogadására, végzésére megint csak nagyot néznének a cifrálkodó, nagyzoló asszonyok és leányok. Hogy az ő apjuk, ilyen szolgai, lealázó munkára van kényszerítve. Mert hát Amerikában valóban úgy járja, hogy a munka nem szégyen. Végez bizony úri ember is ott olyan munkát, melyről nekünk itthon fogalmunk sincs. Azért nem élhet meg már nálunk sok ember, mert könnyen akarna élni. Mert nem fogja meg a dolog — végét. Mert nálunk az emberek vérét nem járta át keresztiil-kasul az a fentartó, boldogító tudat, hogy a munka valóban nem szégyen. Még a megrázó szerencsétlenség, végzetes pusztulás sem tudja nálunk legyőzni a hamis álszégyent. Ha a bukott vagy tönkre ment család uj munkakört keres: akkor is az első gondolat: — De hát mit mondanak az emberek'? Az emberek? Ugy-e, azok az emberek, akiktől eddig csak hálátlanságot kaptál és ezután sem várhatsz valami nagy dolgot. Hát legyen már egyszer nálunk is úgy, hogy a munka valóban nem szégyen. Erre pedig nevelni kell az ifjú generációt. Csak az a baj, hogy a mi társadalmunkban inkább visszanevelik ez irányban a gyermekeket. Mi lássuk! Mi bánjuk! Mi tegyünk tehát róla. Tolt Amerikai. Apróságok a gyermekszobából. Egy angol újság csomó kedves apróságot mesél el a gyermekekről. Többek közt kedves egy apró londoni emberke logikája, a ki életében legelőször került falura. A legényke édesapjával sétálva az ut mellett egy legelésző, kipányvázott lovat látott. — Nézd, papa, egy tehén, — szólt a gyerek az apjához. — Nem tehén az, fiam, hanem ló, — válaszolt az apa. — Oh nem: ez tehén, — protestált a kis filozófus — mert a lónak hátul kocsija van. — Nagyon kedves a Harry és Jim esete is. A papa és a mama színházba mentek, a fiuk hát a Riche őrizetére maradtak, ügy kilenc óra felé a Riche bejött, hogy a fiukat lefektesse. A dolog azonban nem ment olyan könnyen, mert Jim és Harry úgy határozták, hogy bevárják a papát és a mamát. Riche azonban hajthatatlan maradt és a fiatal uraknak ágyba kellett bújni. Jim mozdulatlan arccal, hősi megadással engedett az erőszaknak, Harry azonban egy hatalmas jeremiádra gyújtott reá s a mint Isten tudni adta, torka szakadtából ordított. Riche abban a reményben, hogy majd csak Harry is beleun az eredménytelen küzdelembe és fölhágy a sírással, odaült az ajtó mellé hallgatózni, hogy mikor csendesül már el. Egyszerre csak hirtelen elhallgat Harry és az ajtó előtt hallgatózó leány hallja, a mint odaszól Jimnek: — No most sírjál te egy kicsit, mert én már nem bírom tovább... ÜNNEP ALATT. Ne menjetek utána! A »Magyar Földmivelő« eredeti elbeszélése. Van nekem egy unokabátyám. Fiatal, jó munkás asztalos volt — talán még most is az valamerre a nagy világban. Épen ezt akarom elmondani, hogyan került az én Gyula bátyám a szülőföldtől olyan igen messze. Sokat hallott beszélni Amerikáról, annak nagy városairól, arról a módfelett jó életről, ami ott folyik. Az ő fiatal lelkét is szárnyára kapta a vágyakozás és fejébe vette, hogy ő bizony meg sem áll Amerikáig. Özvegy édes anyja sírva kérte. — Ne menj el édes fiam, ki tudja, mi sorra jutsz. Jobb itthon a fekete kenyér, mint a nagy idegenben a fehér cipó! Hiába! amit egyszer fejébe vett, nem verte ki, onnan semmi rimánkodás. Elment egy októberi ködös reggelen — azt hittük, sohasem látjuk többé. Az idő meg mult, mint ahogy lepereg a homokóra minden homokszeme, lassan de visszavon- hatlanul. Mi pedig csak lestük vártuk, hogy mikor jön már egy sor Írás a fiától. Nagysokára, másik esztendő karácsonyára jött is. Leírta, hogy jó dolga van, egy hires gyárban dolgozik s olyan fizetése van hetenkint, amit Magyarországon egy hónap alatt sem keresett meg. Aztán, ha majd egy pár ezer forintom lesz haza megyek, édes anyám, s milyen gondtalanul fogunk élni. Megint elmúlt egy esztendő. — Édes anyám — irta ekkor a mi Gyulánk — nem mulaszthatom el, hogy meg Írjam, hogy nagy lépésre szántam el magamat. Már itt ott egy esztendeje házas ember vagyok. Egy fiatal özvegy asz- szonyt vettem el, akinek sok pénze van. Igaz, két évvel nálam idősebb, de ez nem sokat tesz. Már van egy hónapos kis gyermekünk is. Az anyja, az én nagynéném nem nagyon örült ennek a hirnek, mert jól tudta, hogy az ily nagyvilági házasságoknak nincs jó vége. Aggodalmunk nem is csalt, mert alig félesztendőre a levél után másik levél jött, amelyben panaszkodik a mi Gyulánk, hogy bizony túlságosan beleválogatott az asszonyba. Azt még csak hagyján, hogy nem magyar, hanem olyan mismás, (mert az apja árvái tát, az anyja pedig amerikai asszony volt,) de a természete kiáll- hatatlan. Folyton dolgoztatja az urát, minden kraj
