Magyar Földmivelö, 1904 (7. évfolyam, 1-50. szám)
1904-08-28 / 34. szám
MAGYAR FÖLDMIVELŐ 271 Azon gondolkodtak, kilehet a vakmerő, a ki a király barackjába beleharapott. A magyarázat nem sokáig váratott magára. Egyszerre csak berobogott Mária Valéria egyik fia s elkiáltotta : — Hol a barackom '? Aztán megmagyarázta, hogy miben áll az ő jogos követelése. — Éppen beleharaptam egy barackba, a mikor kihívtak. Letettem hát a többi közé, a tálra. Most jövök vissza, s nincs se tál se barack. Még se járja, hogy az én barackomat is elveszik. A király igazságot tett nyomban. Nemcsak a jogosan követelt őszibzrackot nyújtotta át az erélyes kis királyi hercegnek, de hozzátett még egyet. A legszebbet és legpirosabbat az egész tálról. Gyűljünk össze gazdatársak és beszéljük meg, hogyan lehet tavaszszal minél előbb zöldtakarmányhoz jutni! Amit a munka tett jobbá! Csontos István jómódú gazda házában éppen ebédeltek. Gazd’uram bizony olyan jó izüen evett, hogy jó élete párjának, a gondos és figyelmes Sára asszonynak gyönyörűsége tellett benne. — Meg is érdemli a dolgos ember az Ízletes ebédet, hiszen verejtékével keresi azt meg. De nem volt ám olyan étvágya a csaTád egyetlen kincsének, a már-már legénynyé fejlődő kisebbik gazdának, a Pistának. Az az, hogy szerinte étvágya ugyan volna, de hát se a leves nem Ízlik, se más egyéb nincs Ínyére . . . — Jól van, szólott az édes, majd estére főzök én neked fiam jobbat. Tudta ugyanis az édes, hogy az ő Pistája egész napokon át heverészett és semmit sem dolgozott. Délután tehát megparancsolá az anya, hogy kimennek Pistivel egyetemben a földre és ott burgonyát fognak ásni. Pistának hát meg kellett a dolog végét fognia, hogy szinte beleizadt. Estére ismét asztalnál ült a gazd'uram családja. Pista alig várta a megígért jobb levest. Az édes meg beváltotta adott szavát, fel is tálalta a »jobb leves«-t. A sulianc mohón kezdette enni és váltig mondogatta: — Ez már aztán pompás leves! Az édes csak mosolygott. Meri a leves a déli leves volt. De a dolog, a munka tette jobbá. Ebben a kis családi történetkében nagy tanulság rejlik a szülők és gyermekek részére egyaránt. És mi volna ez a tanulság? Az, hogy a gyermekeket korán kell a munkára, a tevékenységre szoktatni. Hogy ne szoktassák meg a gyermekeket a finnyásságra, ne tegyék válogatósokká őket. Ne engedjenek „akaratost-1 a gyermeknek arra nézve, hogy mi kerüljön az asztalra. Elégedjenek meg azzal, amit a munkával és életgondjaival küzdő szülők elejébe tesznek. Mert az a gyermek, aki korán megszokta a munkát, az egész életére megszokja az egyszerű eledeleket és válogatás nélkül, jó izüen költi el. Ha' azonban a gyermek kisebb korukban válogatósak: mi történik az életben ? Az, hogy két kezük munkája nem fogja bírni kielégiteni igényüket, melyre már előre nevelve vannak. A munkás, dolgozni szerető ember rendszerint kisebb igényű. Mert a dolgos ember nem arra veti fő-fő gondját, hogy vájjon mit fog enni? Leül és eszik, amit elejébe tesznek ! Mert a munkának két szép természete vagyon. Elsőben: fűszerezi az ételt. És másodszor: nem válogatja. vasárnap délután. Mit kellene tenni? Senki se haragudjék meg. Akinek nem inge, ne vegye magára — tartja a példaszó is. — Én most nem a mi községünkről beszélek. Sem Adómról, se Éváról szólok. Hanem édes mindnyájunkról. Előre is bevallván, hogy én sem vagyok jobb — a Deákné vásznánál. Azt gondolom most, hogy ezen kis egyezkedés után visszatérhetünk a dolog velejére. Tagadhatlan. hogy vannak asszonyok, kik igen hű feleségek, nagyon jó háziasszonyok, egyszerűek, dolgosak, a családi tűzhelynek élők, gyermekeiket önfeláldozásig szeretik . . . csak egy a bibe . . . hogy szörnyen pörlekedők. Hogy ez valójában igy van, szükségtelen meg- voksoltatni a férfiakat. Elég leszen, ha elbeszélem Bokros András uram sorát. Aztán gondoljon bármit e történetre Péter és Pál is, meg Sári és Náncsi is. . . . Bokros András uramnak ugyanis minden jómódossága mellett is egy öreg baja volt. Kitalálhatjuk már, hogy mi lehetett az. Hogy asszonyfelesége szörnyen mérges természetű volt és pöröléssel kelt, ebédelt, dolgozott és feküdt le. Csak éppen akkor nem forgott a nyelve, mikor — aludt. — Nem bírom tovább — mondogatta Bokros uram. Egyszer különösen nagyon elkeseredett a gazda. Már már rémséges dolgokon járt az esze, melyeknek még csak elgondolására is agyába szökött a vér. — Hopp, megvan — ugrott fel mély elszon- tyorodásából. — Mi van meg ? — kérdezték. — A mentő eszköz. — Hallotta ugyanis Bokros gazda, hogy van egy messzejáró faluban bizonyos bölcs ember, aki mindig tanul, ir, búvárkodik. És aki sok-sok embernek összecsomósodott ügyes bajait göbözte már ki. Útra kerekedett tehát Bokros uram. Persze gazdasági ügyben. Amit pedig felesége nem igen akart hinni. —- Az sem igaz, de hát már hadd legyen — mondotta. Ment, mendegélt tehát jó Bokros gazda a mesz- szejáró vidékre, ahol az a hires bölcs lakik. És kitárta egész az utolsó csepp-csordulásig a szivét. — Bölcs ember, jó nagy uram — mondotta lelkének-lelke mélyéből — a gondviselő Isten minden jóval elhalmozott. Úgy élhetnénk az asszonynyal tűzhelyünkön, mint a hal a vízben. De az asz- szony nem nyugszik. Pörög a nyelve untalan, mint a forgó orsó, haragszik ha van, ha nincs reája oka- Az én életem már olyan, mint a dúlt, ostromlott vár. Ugyan az ég szerelmére kérem, bölcs ember, nagy jó uram, mit kelljen tenni f A bölcs ember türelemmel hallgatta jó Bokros
