Magyar Földmivelö, 1904 (7. évfolyam, 1-50. szám)
1904-01-31 / 4. szám
28 MAGYAR FÖLDMIVELŐ Vasárnap Délután. Egy családi kép. Azt mondják, hogy az Isten és a lelkiismeret után a gyermek legszigorúbb bírái a szülők cselekedeteinek s általában életüknek. Erre nézve én a mindennapi élet köréből egy tanulságos történetet akarok elmondani, melyet jól jegyezzenek meg különösen azon apák, kik növekvő gyermekeik előtt nem válogatják a szavukat, sőt elég könyelmüen káromkodni is szoktak. Egy különben igen becsületes és szorgalmas apának kis leánykája első áldozásra készült. Már hónapokkal az előtt készültek e szép és kedves napra, melynél boldogabb napja nincs az emberi életnek. A mama szorgalmasan varrta a kis Erzsikének a fehér ruháját és meg is magyarázta, hogy azért vesz fel ez alkalommal ilyen ruhát, mert a fehér szin az ártatlanság színe, aki pedig Istent szivébe veszi, annak ártatlannak kell lenni. Végre elérkezett a gyónás napja. Ennek a napnak délutánján a kis Erzsiké odament jó szüleihez és olyan meghatóan kért bocsánatot azoktól, ba vétett volna valamit ellenük, bogy mindnyájan fuldokló zokogásban törtek ki. Mikor a gyónást elvégezte a kis leány és haza jött, szép csendesen meghúzódott a szoba szegletében, alig szólt egy nehány szót, az utcára sem szaladgált, mint máskor. Hja hiába! Holnap áldozni fog, holnap a Jézuska vesz szivében lakást, igy szokott az ártatlan gyermek készülnie boldog pilanatra. A hajnali harangszó már ébren találta a kis Erzsókot. Lázas örömmel mosakodott, pedig máskor ez se ment meg sirás nélkül. Végre ott állott édes an\rja előtt, mint egy kis angyal, csak szárnyai hiányoztak. Azok is voltak, de nem láthatóan, mert lelkének szárnyai emelték ma a kis leány szivét a menyországba. Már már indulni akartak a templomba, midőn künn az udvaron esztelen lárma és veszekedés zaja hatolt a szobába. A családapa ugyanis nagyon jó ember volt, olyan mint egy darab kenyér, csak egy nagy és legyőzhetetlen hibában szenvedett. Ha a gazdálkodásban valaki felizgatta, akkor olyan hamar feldühödött, mint a tenger és olyan borzasztóan káromkodott, mint egy hullános káplár. Nem nézett akkor senkit, nem ismerte nejét, gyermekét és legjobb barátait sem. Mikor az asszony a lármát meghallotta, elsápadt, összerázkódott. Oh, ez a jó nő már tudta mi fo*g következni és mikor ránézett áldozni készülő gyermekére, szemei könynyel teltek meg. Egyszer csak kinyílt az ajtó és az atya bősziil- ten jött be azon, borzasztó káromló szavakat ejtvén ki szájából. A kis Erzsók ráborult az asztalra és keservesen sirt. Az anya hiába csendesítette férjét, hiába mutatott a kis leányra, mit sem ért. Csak káromkodott tovább, hogy belezendült a szoba. Mikor aztán kiment az apa, a kis leány keservesen zokogva igy' szólt anyjához. — Mama vetkeztess le engem. Az anya megütődött. — Miért kis leányom, hiszen neked mindjárt menned kell áldozni. A gyermek alig tudott tovább beszélni a ful- doklástól: — Nekem nem lehet most már áldozni — mondá szaggatottan — az én apám nagyon megbántotta a jó Istent, az most már nem jöhet az én szivembe. És a gyermeknek hiába volt minden beszéd, hogy hát nem ő bántotta meg a jó Istent, de az apa; a megbotránkozotl gyermeki szív nem volt képes elnyomni félelmét, hogy ő is éppen olyan bűnös, mert gyermeke a káromló apának. Az apa is bejött, egészen lecsendesedve, ő is kérőre fogta a dolgot és elmondotta milyen kárt tettek neki a cselédei. A gyermek nem akart mozdulni, mert ő már ma nem veheti magához a jó Istent. Végre az apa a tisztelendő úrhoz futott, azt hívta engesztelőnek. A tisztelendő ur is csak nagysokára nyugtathatta meg a gyermeket s ugyancsak fáradságába került, mig a templomba elindultak. Nem is káromkodott azóta az Erzsiké apja. Spektator. TÉLI ESTÉK. Elbeszéli: Jóska bácsi. Kiváncsi az ember. Fölmegy a hegytetőre; lenéz a tenger fenekére; felkeresi a világ minden zugát. Halljuk a tanító ur sokat tanult a nagyvilágról, mondana nekünk valamit azon két ország népéről, kik — mint mondják — háborúskodni akarnak. — Melyik is az a két ország, oszt’ merre fe- küsznek ? — Mindkettő Ázsiában fekszik. Egyik Oroszország (a muszkák hazája); a másik »Japán« — Aztán az a földrész, amelyikért össze akarnak verekedni »Korea«. — Szomszédok. Hozzánk legközelebb a muszkák vannak, azok mellett a koreaiak, és azokon is túl a Japánok. — A muszkákat ismerjük, hogy milyen emberek; de a másik kettő — úgy mondva — majdnem el volt zárkózva a világtól. Csak vagy ötven év óta ismerjük őket körülményesebben. — Milyenek hát azok a japáni népek ? — Azok biz’ magyar vérü emberek. De mér’ is mondom én ezt. Magyar vérüek! Azért mert bátrak, a szabadságot kedvelik. — Még pedig 50 év előtt úgyszólván műveletlenek voltak. De a művelődés náluk is oly gyorsan terjedt, mint nálunk magyaroknál. Emlékezzünk csak vissza! Mikor Szt. István királyunk a műveltséget behozta, mily rövid idő alatt lett a magyar hatalmas. így vannak ők is. Ezért is magyar vérüeknek mondhatjuk őket. De mint azt a tudósok kisütötték a nyelvük, a mi nyelvünkkel testvér. — Katonaságuk olyan mint a miénk. — Három évig szolgál minden katonának való
