Magyar Földmivelö, 1904 (7. évfolyam, 1-50. szám)
1904-08-28 / 34. szám
270 MAGYAR FÖLDMIYELŐ Keserű igazságok ezek atyámfiai, hogy az ember szinte hihetetlennek találja. Pedig nézzetek körül jól, eszeteket vessétek jobbra- balra és belátjátok, hogy bizony nagyon sok helyen igy vagyon az. De hát szerelmetes Istenem, ez alatt a rövid pár évtized alatt, hogyan változhatott meg igy a magyarnép tűzhelyének képe? Hogyan? Könnyű annak nyitjára jönni. A földmivesnép életének fordulásával megfordult a földmives leányok nevelése is. — Pusztultak a községek, a tűzhelyek, elfogyott az apai föld, megváltozott az ősi tűzhely is. A földmives leány nem maradt többé abban a szép kis kertben, hol a virág természetes rendje szerint fejlődik, virul és gyümölcsözik. A föld népének leányai bementek a városokba szolgálni. Ott látták, hogy az élet másképpen is megyen, elhódította őket a divat, a hiúság. Mikor aztán visszatértek (ha ugyan kevesen visszatértek) idegen volt előttük az egyszerű falusi élet. Nem szerették többé a házi tűzhelyet, nem a mezőt, a ringó kalászerdőt. Csak a puccot, a henye életet, a tétlenséget. Igenis igy fordult meg a világ kereke a falukban, a tűzhelyeken. Világos dolog tehát, hogy ha a régi erkölcsöket, a régi egyszerű életet, a régi hires falusi gazdasszonyok idejét visszaakarjuk hozni; úgy a földmives leányok okos neveléséről sem szabad megfeledkeznünk... Különös adók. Nagy dolog történt a faluban. Ember-emlékezet óta ma volt az első nyilvános árverés — az adó mián! — Hej Dániel apó, igy sóbajt a község-háza padján Veres koma, ezek a szörnyű adók utóvégre is összetörik az országot. Dániel apó erre a szóbeszédre felegyenesedett ülőhelyéből és nyugodtan viszonzá: — Hát mondanék erre kigyelmeteknek valamit, ba az emberséges szót nyugodtan meghallgatnák. — Most már nagy csoportba verődtek össze az emberek és asszonyok egyaránt, mert Dániel apó ugyan ritkán szokott megszólalni, de ha egyszer megszólal, akár meg lehetne vénülni mellette. — Szívesen hallgatjuk Dániel apót, biztatták a tisztes öreget a beszédre. — Kedves barátaim, jó szomszédaim — igy kezdi apó a beszédet. Az adók bizony nyomasztók. Sok kell az országnak, mert más időket élünk, sok mindenben elmaradtunk a szomszédoktól. De egyet mondok, kettő leszen belőle. — Halljuk, Dániel apó. — Ha ugyanis más egyéb adó nem terhel bennünket, csak az, a mit az országnak, a felsőbbségnek, községnek, egyháznak fizetni tartozunk: úgy bizonyosan kibírjuk és nem halunk ám bele. — Érdekes mozgolódás, mosolygás, sőt mor- mogás támadt erre a szóbeszédre a hallgatóság közt. — Hiába minden csudálkozás, folytatá — tisztes ősz szakálát megsimogatva — Dániel apó. Vannak más adók ' is, melyek ma már legtöbb emberre súlyosan nehezednek. — Sorolja el azokat apó! — Igazán ? No halljátok. így pl. tunyaságunk, másodszor hiúságunk, balgatagságunk. Ezek kétszer, háromszor, sőt négyszer annyit vesznek el tőlünk, mint a felsőbbség. Nincs a világon olyan honatya, a ki — mostanában legalább — felmenthetne sok embert ezektől az adóktól. De még nem késő, még nincsen minden elveszve. — Egy kérdést intézek hozzátok. — Figyeljünk! — Ugy-e bár egy olyan kormányt, mely a nép idejének tizedrészét robotra kényszerítené, hogy fordittassék — mindenki szidná? — Természetes, Dániel apó. — No lássátok, pedig a tunyaság sok gazdának m£g több idejét rabolja el! Óh, ha azon időket szorosan összefennők, amiket a gazdák a korcsmákban, malomban és más utcasarkokon eltöltenek, vagy talán otthon elalszanak! Pedig az alvó róka nem fog ám tvukot és az elvesztett idő nem tér vissza. Hát ugy-e, hogy nagy adót fizetnek az emberek a tunyaságnak is! Néma hallgatásba merült a társaság. De apó csak tovább sulvkolá: — Hát még a hiúság mennyi adót szed! Ismerek asszonyokat, kik inkább éheznek és gyermekeiktől vonják meg a kenyeret, csakhogy egy haszontalan szép öltözékre tegyenek szert. De tudjátok meg, hogy a selyem és bársony eloltja a konyhában a tüzet. Az a baj ma, hogy mi magunk csináljuk a szükségleteket. Ez az igazi adózás aztán ! Pedig jól ismeritek a mondást: ha mindig veszünk a liszthombárból és nem teszünk hozzá: nemsokára látni fogjuk az alját. Ki mindig azon töri a fejét, mikép vásárolja vagy szerezze meg azt, a mi neki tetszik — az folytonos hátralékosa lesz saját hiúságának és szenvedelmének. — Igazán beszél, apó... — Hát a balgaságról mit szóljak? A szegény ember pedig nagy balga, mikor a gazdagot akarja utánmajmolni. Olyan nevetségessé lesz, mint a béka mely magát felfújta, hogy olyan nagy legyen mint az ökör. Nagy hajók a tenger közepére mehetnek, kisebb járművek csak a partok mellett járhatnak. Nem balgaság e nélkülözhető dolgok, tárgyak miatt adósságokat csinálni! Ezt az adót nem az ország szabja, ezt a szörnyű kegyetlen adót a balgaság rója reánk! MESTER. A megkezdett őszibarack. Kedves jelenet történt a napokban Ischlben, a király villájában. Ö felsége ebédnél ült családi körben s már a gyümölcsnél tartottak evés közben, a király éppen az eléje tett gyümölcstálon válogatott a mikor szokása ellenére hangosan elkacagta magát. Mi volt ez A király megmagyarázta; levett egy szép hamvas őszibarackot a tálról, de a barackon erőteljes apró fogak harapása látszott. Egy pillanatra mélységes csend támadt.
