Magyar Földmivelö, 1904 (7. évfolyam, 1-50. szám)
1904-08-28 / 34. szám
Vissza a régi jó neveléshez! Rólatok emlékszünk földmivelő nép leányai, kik a falusi tűzhelyen nőttök... adja az Isten egy erősebb, elégedettebb nemzedék boldogitására... Mert mikor édes mindnyájan arra törekszünk: törvényhozás, egyház és társadalom, hogy a falusi jólétet megteremtsük: nem szabad egy pillanatra sem feledni, hogy munkánk soha sem lesz egész, áldásos, ha a földmivelő nép leányait is gondunk, nevelésünk körébe nem vonjuk... Az a kor, az az idő, mely a földmive- lőt — a férfit — egészen kivetkőztette eredeti mivoltából, azok a körülmények, mik a földmives embert elvonták falujától, családi tűzhelyétől, mezejétől, földjének szeretetétől : azok a körülmények megváltoztatták már a földmives asszonyok, leányok szivét, lelkű- letét is. — Hiába fogja a földmives ember a gazdálkodás minden csinját-binját megtanulni — igy kiáltott tel nem rég egy derék úri asszony, ki ott él az alföldi nép közt és ismeri a nép viszonyait — ha nincs mellette okos, munkás feleség, a ki munkájában segítő társa legyen! Hogyan? tehát való igaz lenne az, hogy a magyar földmives tűzhelyek asszonyai is utána úsztak ezen idők bolondos szeszélyeinek és megfeledkeztek szép hivatásukról, melyet a Gondviselés vállaikra helyezett. Tisztelet adassék a tisztes kivételeknek! Isten őrizzen, hogy a magyar házakból egészen kipusztultak légyen azon asszonyok, kik mindenha büszkeségét, áldását, szerencséjét képezték e nemzetnek... De hallgassátok a panaszt, mely nyíltan az egész országon keresztül hatott. — Sok löldmives asszony ma már nem segítő társa férjének, hanem csak henye, do- logtalan tékozlója a férj keresetének. Hajdan az asszony szőtt, font, varrt; hajnalban kelve, mire megvirradt, a kis zsir-mécs mellett már egy fél orsóval megfont. Böjtben leült a szövőszékbe és husvétra tele volt a pázsit a fehér redő-vászonnal; azt őszkor fel is szabta, meg is varrta. Gyertyát maga mártott, szappant maga főzött, ház népét ruhával, fehérnémüvel maga látta el, jó vászonnal, szövöttel töltötte meg a tulipántos ládát és mire a leány felnőtt, kelengyéje készen volt — az ágy dagadt a sok dunnától... És ma ? Hallgassátok csak tovább... — Ma az ágy és a láda üres. Hitvány bolti rongyokra megy a pénz, a mi a tű után szakad, még a foltozást sem állja; s még azt sem maga varrja meg, hanem varratja uj módra, drága pénzen. Legtöbb asszony a faluban ma már nem vet lent, kendert; nem fon, nem sző, nem szab, nem varr, fonallal, tűvel bánni már el is felejtett. Elfelejtett egyebet is. A régi dagadó kenyeret ma már csak hírből ismerik, Ízletes ebéddel várni az urát eszébe sem jut. Gyertyát nem márt, szappant nem főz, nem kapál, nem arat; legfeljebb ha markot szedni megy. Tyúkot libát nevelni restell; kertjével nem gondol, tehenének nem viseli gondját. Egyedüli gondja a cifrálkodás. így adósodik el, igy szegényedik el a nép ...
