Magyar Földmivelö, 1904 (7. évfolyam, 1-50. szám)
1904-01-24 / 3. szám
20 MAGYAR FÖLDMIVELŐ vatalszolgák nem akarják az irodát befűteni, a téns szobaleányok a folyosót súrolni, edényt mosogatni stb., mert im az náluknál kisebbnek való. Itt azután kezdődik is a csete-paté, szidják az egyszerű embert, utálattal fordulnak el tőle s nem gondolják meg, hogy a rangkórságot a miveltebb elem hozza be s a velők érintkező egyszerű cselédség, vagy szolga csak eltanulta. Keres mindenki magánál »alábbvalót«, kire minden terhet reá szeretne róni. S innen fejlődött ki nálunk az a szerencsétlen felfogás, hogy a rosszabb viszonyok között élő embertársaknak kifejlesztését gátolni kell, mert nem lesz, aki dolgozzék és felbomlik a társadalmi rend. Ezen balvéleményt sem lehet elfogadni olyan könnyen, mint a hogyan azt elmondani szokták. Ilyen felfogás szerint a társadalomnak az alapköve nem a tiszta erkölcs, hanem az emberek butasága, tudatlansága, szolgasága. így vannak elfásulva földmives és iparos társaim is. Azok sem törődnek dolgaikkal. Nagyon süvegeinek, instálnak minden szélhámos nagyhangú embert szembe, a háta mögött kezöket ökölbe szorítják, dunnyognak s ha szó van a saját vagy gyermekük lelkének műveléséről, a rendes felelet ez: »Nem vagyok én szolgabiró, hogy a gyermekemből vicispánt csináljak!« Mintha bizony igavonó állatnak született volna a jámbor embertársam. Nem szabad elfelejtenie senkinek sem, hogy nemcsak lába, két erős karja, izma van az embernek, hanem ennél egy nemesebb része, melynek minden többi alá van rendelve s ez a lélek. S ennek művelését elhanyagolják nagyon, de nagyon sokan. Hát azért lett az teremtve, hogy eltörpüljön, elcsenevészesedjen? Ezt művelni tartoznak úgy a testi, mint szellemi munkával foglalkozók. A foglalkozás nem mentség. A foglalkozások sokfélesége nálunk szükséges és óhajtandó, minden ember hivatásának éljen és erejét a közjóra fordítsa. De azért nem szabad, hogy kasztokra oszoljunk, hanem egyesült erővel dolgozzunk hazánk felvirágzásán. A szeretettel, bizalommal egymáshoz való közeledés megszenteli a munkánkat. Az előkelőbbek becsüljék a mások jogait, viszont legyen meg a földmivesben és iparosban önérzet lelke művelésére és foglalkozásának tisztelettételére. * Nehéz időket élünk, az egész társadalmi rendünket alapjában inogni látjuk s egyedüli mentsége csak az lesz, ha a kölönböző osztályok minden előítéletet ehetve Krisztus tanítására helyezkedve ösz- szefognak s a kitűzött cél felé törnek. Szűnjön meg a nóta a paraszt lenézésével és viszont a földmives iparos emberben legyen a komoly akarat a tevékenységre. Változásnak kell bekövetkezni e téren, csak hogy Cicero szerint nem ugrással, hanem fokozatosan. Nem nekem egyedüli aggodalmam csak az, hogy a felébredés kései lesz! Vávkonyi Sándor. Jó mondások. A szegénység nem bűn, de kétszerié rosszabb annál. — A gazdaság örököse rendesen a szegénység. — A földműves földet akar, a nemes ember erőket, a kereskadő pénzt, a mesterember munkát, de az asszony az egész világot. Vasárnap Délután. A szegény asszony kamarája. Mese. Három tvukja meg egy kakasa volt a szegény . asszonynak. A tyúkok mindennap tojtak egyet-egyet s a szegény igy éldegélt napról-napra három tojásból. Egyszer egy kis fürge emberke toppant be a szegény asszony kunyhójába. Rongyos volt a ruhája. Lyukas volt a cipője, vigyorgó az arca és azt mondta, hogy őt Ripőknek hívják, de nagyon éhes. A szegény asszony megkínálta volna valamivel, de éppen semmi sem volt a kamarájában. Mégis megsajnálta Ripőköt, mert hosszú útról jött szegény. Mit tehetett jobbat? Megsütötte a kakast. Úgy okoskodott, hogy a tyúkok kakas nélkül is tojnak! Megvendégelte Ripőköt, a kicsi, fáradt embert. Hanem ez a kakas igen kevés volt az éhes, kicsi fáradt embernek. Azt mnodotta, hogy neki egy kakas a félfogára sem elég! Hát a szegény asszony süssön meg még egy tvukot is. Anélkül annyi, mintha semmit sem evett volna, mintha meg se kínálta volna. Aztán azzal kérkedett a kicsi Ripők, hogy ő sárga aranyakkal szokott fizetni. A szegény asszony restelte a dolgot; nem esett jól, mert magyar volt, hogy a vendégét sem tudja ellátni, pedig csak egy vendége van és az az egy is kicsi emberke. Hát megsütött még egy tyúkot Ripőknek. Úgy számította a szegény asszony, hogy megélhet ő két tojásból is naponta. Ripők, a szegén}' asszony vendége ott hált, de másnap reggel, mikor indulni készült, addig kö- nyörgött, hogy messzi útra kell mennie és ígérte* hogy sárga aranynyal fizet, — hogy a jószivü szegény asszony még egy tyúkját megsütötte és felta- risznyálta az útra neki. Úgy gondolta, hogy boldoguljon, de a pénzt nem vette el. Visszautasította előre az aranyakat, pedig Ripők nem is adott volna, mert neki sem volt. Ekkor a kicsi Ripők nagyott kacagott és tova- szaladt az országúton. Meg se köszönte a vendéglátást. A szegény asszony szomorkodva nézett a megmaradott egyetlen tyúkjára. Elbusult azon, hogy ezután csak egy tojásból kell élni mindennap. De azért vigasztalódott. Ripők szaladt az utón tovább, nevetve, kacagva. hogy rászedte, megcsalta a szegény asszonyt. És addig szaladott, mig a porfelleg el nem takarta. Hát akkor betoppan a szegény asszonyhoz egy száraz, elaszott, kiéhezett vándorlegény. Kenyeret kért, de a szegény asszonynak nem volt kenyere. Meg mutatta az üres kamaráját és könyezve panaszolta, hogy őt rászedte, megcsalta egy kicsi, szemtelen ember, akit úgy hívnak, hogy: Ripők. Mégis azt mondja a vándorlegény: — Szegény asszony! Ha jó lelked van, adj valamit enni. Eddig fösvény embereknél jártam, amióta csak kergetem a kicsi Ripőköt és szinte éhen haltam, mert ő mindenkit megcsal és nekem azután nem hiszen senki.
