Magyar Földmivelö, 1904 (7. évfolyam, 1-50. szám)
1904-01-24 / 3. szám
MAGYAR FÖLDMIVELŐ 21 Kérdi a szegény asszony: — Mit adsz a tyúkomért ? Feleli a vándorlegény: — Nem ígérek, nem adhatok semmit. Nincs. De nem is kell a tyúkod. Csupán egy tojást adj. Csak egy tojást kérek, de hiszem, hogy megfogom hálálni valaha. A szegény asszony gondolkozott. Ha a tojást a vándorlegénynek adja, akkor egy napig kell. hogy éhezzék. Jó szive volt. Odaadta, mert úgy számított, hogy egy napig étien is kibírja!... Hanem csodák csodája! Mikor a szegény vándorlegény megette a tojást, hát egyszerre csak egy deli, eró's vitéz lett belőle. A szegény asszony csodálkozva nézett rá és megkérdezte: — Ki vagy te, szép vitéz? Feleli a vitéz: — Én vagyok a törpék királya, az a Ripők pedig, aki előttem szalad mindenütt, egy tolvaj, aki ellopta királyi váram kulcsát. De mindeddig nem bírtam utolérni, mert az utón megevett előttem minden ennivalót, a jó embereket megcsalta, rászedte, hogy nekem ne adjanak, nehogy utolérjem. Aztán arra kérte a szegény asszonyt a törpék vitéz királya, hogy adja neki azt az egy tyúkját. Különben nem bírja utolérni Ripőköt, a tolvajt, aki ellopta királyi várának kulcsát. A szegény asszony gondolkozás nélkül megsütötte az egyetlen tyúkját és feltarisznyálta, csakhogy segíthessen a törpék királyán. A vitéz elmondotta, hogy csak igy győzi le a tolvaj Ripőköt, de hosszú útjában ezt senki sem hitte el neki és főleg a gazdagabbak sehol sem segítették. Megígérte, hogy visszajön a szegény asszonyhoz, de addig is hálája j jeléül egy kis ezüst sípot adott a szegény asszonynak, hogy ha valami igen nehéz baja volna, csak j fújjon belé a kis ezüst sípba. A hangra a törpék rögtön megjelennek előtte. De vigyázzon ám, gondolja meg, hogy mit kíván, mert a törpék csak egyetlen egy kívánságát teljesitik! Aztán elszaladt a törpék deli, szép királya | csaló Ripők után. Szaladod olyan sebesen az országúton, mint a szél. Még a kövek is megmozdultak a lábanyomában a sebes rohanástól. A szegény asszony utánna nézett, mig el nem tűnt. Aztán várt egy napig. Ez alatt nem vala, amit egyék, sem tojás, sem tyuk, sem kakas. Üres volt az éléskamrája is. Második napon napnyugta felé alig bírta az éhséget. Várt, de a törpék királya mindig nem tért vissza. Soká érte utói Ripőköt, aki egy kakast és két tyúkot evett meg!... Amint ott üldögél a kis kunyhója előtt a szegény asszony, hát messziről látja visszafelé jönni a törpék királyát. Nem is egyedül jött. Fülönfogva vezette a gazembert a kicsi Ripőköt. Azt is látta, hogy mind a kettő elszáradt az éhségtől, akár a székely deszka! Töprenkedik a szegény asszony, hogy most aztán istenigazában megkellenék vendégelni az érkezőt, de mit adjon ? 0 sem evett második nap óta. Busan nézi, amint közelednek, de egyszer csak eszébe jut a kis ezüst sípocska. Hamarosan belefuj. Hát elébe ugrik három kis törpe ember. Beszélni is kezdenek, mert igy szól az egyik: — Parancsodra itt vagyunk. Egy kívánságod teljesül, szegény asszony. Én tudok építeni ezüstpalotát ! Azt mondja a másik törpe: — Én tudok építeni aranytornyot! Azt mondja a harmuaik kis törpe : — Én tudok építeni gyémántvárat ! Látjá a szegény asszony, hogy a törpék királya mindjárt megérkezik, fülön fogva hozza a tolvaj Ripőkét Magyarosan rákiállt a kis törpékre: — Nem kell nekem ezüstpalota, sem aranytorony ! sem gyémántvár! Hanem vendégem van, hát tele legyen n kamarám ! Mire bement a kis kamarájába, hát azt úgy tele rakták minden jóval a kis törpék, hogy alig tudott belépni, még az ajtó is félig nyílt ki. Megvendégelte a törpék királyát, jói, magyarosan. Azután sohasem fogyott ki a minden jó a szegény asszony kamarájából, de ezt meg is érdemelte, mert azt mondotta a törpék király, hogy nem a gazdagoknak, hanem a szegény asszonynak volt jó szive, legyen tehát tele a kamarája! 1‘éterfu Tamás. iskeretek-tara. Az elefánt munkaereje. Az indiai elefánt munkaerejéről Werther Waldemar, egy német tudós érdekes adatokat közöl. Az indiai faiparmunka főtényezője az elefánt. A hatalmas állat okosságáról s türelmességéről Európában is számos példa forog közszájon, aki azonban az elefántot a munkánál figyelte meg, bizonyára minden várakozáson felül fog meglepődni. A viz partján fekvő nehéz fatörzseket, melyeknek szállításához 30—40 emberre lenne szükség, az elefánt ormányával egyszerűen agyaraira fekteti s igy kényelmes lépésben haladva, indul a fűrész-télephez, ahol azokat nagy rendszeretettel sorba fekteti. E helyről egy másik elefánt hasonló módon szállítja a törzseket a gőzfürészhez, ahol azok négyszögletű hasábokká alakíttatnak. Az igy feldolgozott hasábokat ismét mások, magas négyszögii rakásokba hordják össze. E négyszögii tornyokban a hasábok elhelyezése olyan, hogy közöttük a levegő szabadon átjárhat s igy azok megszáradhatnak. A száraz hasábokat ismét elefántok hordják a feldolgozás helyére. Itt azokat a gépész, — szintén elefánt — beilleszti a gépbe s nagy szakavatottsággal s nem kevesebb figyelemmel ellenőrzi, hogy a hasábból készülő deszkák, lécek nagysága, vastagsága, hossza egyenlő legyen! Természetes, hogy az ilyen megbecsülhetetlen munkás ára igen magas. Egves gyártulajdonosok 20.000 rúpiát is adnak egy jó munkásért ! A kissé magasnak tetsző árat azonban érthetővé teszi az a körülmény, hogy a munkás, már t. i. az elefánt, tovább tart mint a gyár. Egy ilyen gyártelep vezetője úgy nyilatkozott, hogy az elefánt értelme s ügyessége nem sokkal kisebb, mint az indiai munkásé. Erre vall legalább az a körülmény, hogy az elefántok közül, dacára annak, hogy folytonos üzemben levő gépek szűk sikátorai között
