Magyar Földmivelö, 1904 (7. évfolyam, 1-50. szám)
1904-06-12 / 23. szám
184 MAGYAR FÖLDMIVELŐ vasárnap délután. Sirató. Jaj, de kiművelték ezt a magyar népet! Jaj, de kiforgatott, jaj, de művelt nép lett! Árpád apánk, ha most fel találna kelni: Istenuccse, rá se tudna tán ismerni! Rajta mi durva volt, legyalulták róla, Rászoktatták sima, illedelmes szóra, Világverő kardját kezéből kivették, S jámbor ereklyének üveg alá tették. Viharos felhő volt a haragja régen, Reszkettek, amerre megdördült az égen: Ma pedig erőtlen köd lett haragjából, Köd, melyet minden gaz fütvörészve gázol! Nem fél immár tőle senki ember fia, Félve inkább neki kell meglapulnia! Kiket egykor büszkén lábaihoz tört meg: Holmi rongy népecskék, mind fejére nőttek. Vége van, vége van a régi magyarnak. Nagy hatalmáról a hir régóta hallgat! Ami volt, az elmúlt, mese lett belőle, Egy-egy bús dalnok szól még csupán felőle! Kiművelt erkölcsét nagy szomorún nézem, Enyhe simaságán fellázad a vérem ! Inkább lenne kissé faragatlan, durva, Csak régi erejét, csak azt látnám újra! Csak még egyszer, ami vissza nem tér soha, Ránk virradna ismét dicső Mátyás kora, S kiknek a nevétől még máig is félnek: Hunyadi, Kinizsi életre kelnének! Nem vagyok már gyermek, éltem delét járom, Gyáván pityeregoi épen nem szokásom, De ha elgondolom, hogy belőlünk mi lett: Nem fojthatom vissza forró kényeimet! Nem is én sírok tán, hanem valamelyik Régen alvó ősöm hullatja könn}reit. Kinek szentelt porát az idő feltúrta, S valami vándor szél a szemembe fújta. Jakab Ödön. Egy köny hatalma. Kókán Antal kerti őr dühösen rohant elő lakából az udvarra. — Ebből a fiúból sohase lesz semmi! — kiáltotta indulatosan, éles szemeit szúrósan szögezve az előtte álló, reszkető gyermekre. Aztán keményen, durván szólt oda neki: — Takarodj, hordj be fát, vizet s ne állj egy pillanatig sem, mert elkergetlek. Ily rest fiút csak nem tarthatok a háznál! A fiú indulatosan tekintett fel az előtte álló mérges emberre s azután durcásan tova ballagott. — Miért bánik vele ily keményen1? — kérdezte fejcsóválva Rupert István a fiú keresztapja, ki a jelenetek tanúja volt... ■— Mert gazember, olyan mint az apja, Földes Tódor — kiáltott Kókán megvető tekintettel. Rupert szomorúan rázta a fejét, hiszen jól tudta, hogy e fim apjáért szenved. — De nézze Antal bátya, én e fiút nem ismerem rosznak. Bánjék vele szebben, hisz mondhatni, még a valódi árvánál is árvább. Valóban az volt a kis Földes Józsi. Apja minden pénzét rendesen ott tékozolta el a korcsmában Áronnál. Ha aztán haza ment, tört, zúzott mindent, még áldott lelkű jó feleségét is bántalmazta. Tán meg is öli a szerenesétlen teremtést, ha Rupert és gondos felesége, Sára oltalmukra nem veszik. A kis Józsi alig volt 11 éves; az uraság kerti őréhez volt szegődve cselédnek. De a durva bánásmód, a sok verés és szitkozódás nagyon elkeserítették az anyai gyöngédséghez szokott jó gyermeket és felébredt benne a szunnyadó dac. Ilyenkor az a mogorva Kókán egy hatalmas arculütés mellett rendesen e szavakat kiáltotta a szegény fiúcskának: — Gazember, mint az apja! Annak az önérzetes gyermeknek százszorta jobban fájt ez, mint az arculcsapás. A fiú keresztapja Rupert és Sára felesége mély részt vett a szegény Földesné sorsában. Ismerték ők jól a fiút s tudták, hogy az nem oly rósz, mint a milyennek Kókán hireszteli s ha olykor dacos, az csakis a durva bánásmód eredménye. Rupert lehajtott fejjel, vérző szívvel ballagott haza. Aztán múltak a hetek, hónapok és még semmi sem változott. Földes most is a régi, Földesné a sok bánattól, gondtól még mindig beteg s a kis Józsi sorsa sem fordult jobbra. 0 maga is rosszabb lelt. Rupert fájdalmasan nézte ennek az egykor oly jó gyermeknek napról- napra való erkölcsi hanyatlását. Még megérem, hogy olyan gazember lesz, mint az apja, sóhajtott s úgy fájt nemes szive e gondolatra. Egy nap aztán nagyon kitört az öreg kert őr, mire végkép elkeseredett Földes Józsi. — Már most azért sem tűrök magának tovább! — feleselt vissza a fiú gazdájának, inig kezéből elhajította az ásót. — Veszed fel rögtön ! — rivalt rá Kókán. S a fiú összeszoritott fogai közül, kékülő ajakkal mormolta: — Azért sem! Ki is kapott, meg is éheztették, de az ásót még sem vette fel. — M r most is nagyobb gazember vagy apádnál! — kiáltott féktelen dühvei Kókán. A fiú e szavakra láthatólag összeborzadt 'és gyilkos tekintetet vetett arra, a ki hozzá még csak egy jó szót sem szólt sohasem. Aztán kifordult, körülnézett s miután senkit sem látott, kirohant az ajtón. A főutcán is végigszaladt, de itt, a mint az országidra akart térni, Rupert izmos karjai ragadták meg vállánál fogva. — Hová rohansz? — kérdezte tőle szomorúan. — A világba! Tovább nem tűrök, nem szenvedek, nem leszek kutya! — válaszolt a fiú kitörve.
