Magyar Földmivelö, 1902 (5. évfolyam, 1-51. szám)
1902-03-02 / 9. szám
MAGYAR FÖLDMIVELŐ 68 OLVASÓKÖR. A magyar szó. Jaj ! de kedves a magyar szó, A fülnek oly szépen hangzó; Kivált, hogyha dalba olvad: Magyar szívre oly igen hat ! Oh! mily édes, ha a dajka Bölcső fölött dalolgatja ; Andalító, bájos ének . . . így az angyalok beszélnek. Hátha még zeng a templomban : Mennyi érzés rezdül abban ! 8ikra száll a fülrailével, Majd meg az ég dörgésével. Ez volt a mely hajdanában Hős eleink táborában, Harczra gyújtott, melegített, Diadalra is segített ! Ezt szeretem szivemből én, Senkiével nem cserélem : Inkább életemet adom, De nyelvemet el nem hagyom ! Örsi József. Az urasági regula. — A »Magyar Földmivelő« eredeti elbeszélése. — — Ugy-e mondottam én kigyelmednek, szólott az asszony kisirt szemeit törölgetve. — No hát mit mondottál I — Hogy hej ember — ember, ne haragudj, ne zúgolódj az urasági reguláért, mert az csak javunkat akarja. — A mi az enyém, az az enyém! A miért én megdolgoztam, verejtékeztem, azt ha megeszem, ha eladom, ha szórom — kinek mi köze vagyon hozzá? — Mi köze ? — Igen, mi közel — Most már tudhatja kigyelmed, hogy mi köze. A szem elég lett volna ujjig, mert addig bőven kaptunk részt a granariumból. Ugy-e elhordta, eladta, el- tékozolta. Aztán 1 — Mit aztán? — Itt volt ám a csűrös gazda. Az ember elsápadt. Torkán akadt a szó. Levegő után kapkodott és csak nagy nehezen tudta a kérdést megbizonyoskodás mián feltenni. — Itt volt ? — Itt bizony . . . — És mit mondott? — Azt mondotta, hogy az a szem, melyet nekünk a minap az alvégi malomban őröltek, nem abból való, a mit mi részül kaptunk. — Hát honnan a menydörgŐs istennyilából való, ha nem onnan ? — Azt is megmondotta! — No csak ki vele asszony! — Ki is mondom. Kigyelmed rossz útra tévedt. Az urasági magtárhoz nyúlt. Már bizonyosan tudják. A módját is kikutatta, a hogyan hozzá férkőzött . . . — Na bizony, szeretném én azt hallani — szólott az ember merészen, de azért látszott rajta, hogy zavarban van. .... Szemes István két éve szolgál az uradalomban. Becsületes, tisztességes bérért fogadták fel. Hogy se’ gondja, se’ baja ne legyen . . . csak becsületes munkáját kívánják. De az erélyes, népét szerető földes ur, okulva a szomorú múltakon, szigorúan megkívánta, hogy az ő cselédjei közül senki ne merészeljen eladni semmit. Se részt, se szemet, se neven- dék bornyut. Ha takarékos és feleslege marad, munkálja vele a saját maga tűzhelyének javát. Vagy ha jobbnak véli, az uradalom átváltja. A régi hű cselédség áldásképen látta, tekintette ezt az intézkedést, de Szemes Istvánnak sehogysem fért a fejébe. Éppen úgy zümögött, majd zúgolódott, mint az asszonynak mondotta: — A mi az enyém, taz az enyém — és a többi. Ez a zúgolódás időről-időre erősödött, hogy még cselédtársait is izgatta: . — Ne hallgassatok az ilyen rabszolga beszédre. De a hű cselédség csak megmaradt a becsület és engedelmesség utján. Nem úgy tett Szemes István .,, Az ördög belemarkolt szivébe. O meg belemarkolt a gabona részébe. Hordotta a korcsmárosnak, mert az szívesen adott szemért italt. Persze, hogy ezt a markolást családja bánta meg. Már a kenyérre való is elfogyott^ lassan. Az asszony előtt furfangos módon titkolta. És mert utóvégre se titkolhatta mindvégig .... vitette magát az ördöggel tovább . . . tovább. Hozzányúlt az uraság magtárához. Persze, hogy az ilyen szemet könnyen kikaparja még a tyuk is. A mint hogy ki is kaparta. Most tehát azt hiszem, jól megérted szives olvasóm annak a beszédnek summáját, a melyet előbb, fentebb hűségesen leirtam. A családra nehéz bubaj nehezedett. A ballépés nyilvánvalóvá lett. A csűrös gazda azért volt az asz- szonynál, hogy értésére adja. — Baj, nagy baj van ! * Akkor nap estéjén, mikor az asszony szemére vetette mindezen dolgokat az embernek: a szegény, jó asszony újra vallatóra vette Istvánt. — Édes jó emberem, ha bűnösnek érzed magad, miért nem mondod meg nekem ? — Nem értem! — Hej Estván, ne mond ezt. Belátok én a kigyelmed szivébe. Régen veszem én észre, hogy esten- den pityókásan jön haza. És — hogy már megmondjam — olyan vastag én hozzám. — Csak gondolod te azt. — Bizony, hogy tudom, Estván; ezekre a kis gyermekekre, meg a jó Isten szent nevére kérlek, ha hibáztál mondd meg nekem. Én elmegyek az uraságnak angyalszelid feleségéhez, leborulok előtte és a jó Isten nevében fogom kérni: kegyelmezzenek meg kigyelmednek ez egyszer. Az ember lesütütte fejét. Sokáig hallgatott. Az asszony feléje hajlott, izzadt homlokát letörölte és úgy kérte, mint egy imádkozó gyermek: — Estván, valid be nekem I — Már késő, zokogott — a még szivében nem gonosz ember. Már késő! — Nem késő, kiáltott az asszony örömittasan. Csak azt valid be, többször is történt ? — Egyetlen egyszer! De ha most utamba nem álltok, ki tudja hova jutok. Talán a börtönbe. Siri csend ült a szobában I — Gyermekeim, a ti apátok börtönbe jutott 1 — Nem, még nem jutott — kiáltott az asszony és megcsókolta a zokogó embert. * Másnap ott voltak mindketten a kastélyban. Az urasághoz kértek bebocsáttatást. Megkapták .... Az uraság arcza szigorú, de annál melegebb, résztvevőbb volt szive benső érzése. — Lássák kigyelmetek — szólott erős, szigorú hangon. Kigyelmetek sokszor és sokáig nem tudják felfogni, hogy nem azok a kigyelmetek jóakarói, akik szabad pórászra engedik kigyelmeteket. Hova utnának az én embereim, az én jó népem, ha én szP gorral, de atyai szeretettel nem gondoskodnék óvszerekről, intézkedésekről. Kigyelmed meg fogja kapni ballépéséért a maga büntetését. De, mert az első eset eszére téritette, meghagyom uradalmamban. Kigyelmed dolga, hogy itt maradjon, vagy eltávozzék.
