Magyar Földmivelö, 1902 (5. évfolyam, 1-51. szám)

1902-11-02 / 44. szám

Két történet.

Két kiváló munkás embere volt a községnek. Mindkettő megkereste kenyerét emberül, még egy kis telket is szereztek a házt űznek.

De a mai világ sora nehezebbre fordult.

o

A keresmény megcsappant, bizony hogy ök- lelődni kellett az élet küzdelmével.

János gazdának, (igy hivták az egyik munkást) pedig minden törekvése odairányult, hogy gyüjthessen egy pár garast. Mert télen át rendszerint olyan munkát vállaltak, a mi életveszedelemmel járt. Ha megbénul, ágyba teríti a szerencsétlenség, mi leszen vele, kis családjával? Vagy ha sirbaszáll, mit csinálnak majd az ő kis árvái?

Világ sora fordultával megkétszerezte tehát munkabíró erejét, de bizony csak éppen a szoros mindennapi kenyeret tudta megszerezni. Szomorú, megütött ember lett Jánosból. Az álom nem fogta szemét. Ha kissé elszenderedett is, felriadt és azt kiáltotta:

— Mi leszen veletek, ha kezem kenyeret nem tud többé keresni?

Asszonyfelesége szelíden közeledett ilyenkor férje-urához, csendesítette ... de ő is visszahőkölt, neki is szivébe dobbant, mert észrevette, hogy férjének szemében titkos köny rezeg.

Hanem egyszer csak megcsendesült János gazda. Egy jó embere tanácsára beiratkozott az Országos-Segitő-Pénztárba. Fizette az évi csekély dijjat mag déri és feleségéért is. Tehát két könyvet váltott.

Munkás társának is odaszólott. Neki is tanácsolta, hogy hát lógjon kezet az alkalmatossággal. De Gábor gazda (ez volt a társának neve) csak kötekedett az élet sorával. Hogy még valami olyant is mondott volna:

— Koldus pénztárra nem szorulok ám.

János gazda hát elhallgatott. De nagyon

sajnálta, hogy az ő szegény munkatársát úgy kiokositották. Mert, hogy e fajta szóbeszéd nem a Gábor fejéből sült ki. az nyilvánvaló volt társa előtt.

Egyszer tavaszodott, egyszer hullatták le a fák leveleiket, hogy ez történt. Jött a tél. A két munkás ember ott dolgozik a Nagy erdőben. Óriási élőfákat vágnak.

Hirtelen lótás-futás keletkezik a faluban. Szerencsétlenség történt. Egy hatalmas fa váratlanul dűlt le és maga alá vágta a két munkás embert. Mind a kettő szörnyet halt.

Miért írjam le a két család iszonyú bánatát, szomorúságát? Azt mindenki átérzi, a kinek szive van.

De ha a csapás, szomorúság egymaga maradt volna! Ott maradtak a család tagok,

o 7

a hű feleség, az árva gyermekek apa és kenyér nélkül.

János gazda családja azonban a csapás mellett is áldhadta a jó Istent. Aldhadták, hogy a családfő keserves keresményéből hűségesen befizette az Országos-Segitő-Pénztárba a maga havi dijait. Mert ezzel egy vagyont szerzett családjának. Jogot kapott arra, hogy ilyen megrendítő szerencsétlenség esetén segedelemben részesüljön. Az özvegy nyomban megkapta a Segítő-Pénztárból a 400—400 koronát. Okos asszony lévén, tűzhelyét fenn is tartotta a szép summából.

A falubéliek dicsérték is János gazdát. Milyen derék ember volt. biztositotia az ö családját.

Nem igy történt azonban a Gáborék tűzhelyén. Ott azonnal kopogtatott a nyomor. Sietve hozta el a koldus-botot. A kis adósság miatt, (a mi Gábor után maradt) megrohanták az özvegyet. Azt se tudta, mi tévő legyen? Aztán ő maga is beteg lett. A csapás levette lábáról. Kis gyermekei házról- házra jártak. x\ község végre megszánta az