Magyar Földmivelö, 1902 (5. évfolyam, 1-51. szám)
1902-10-12 / 41. szám
MAGYAR FÖLDMIVELŐ 329 OLVASÓKÖR. Igazságos Mátyás király életéből. Mikor a fiatal Hunyadi Mátyás Prágában, Bécsijén, mint fogoly élt, az udvari csőcselék egyre gúnyolta. — Ez lesz a magyarok királya! Mátyás — mint a minapában irtuk, hosszu-türő volt, de utóvégre is egyszer végre igy kiáltott fel! — Leszek én még a ti királyotok is ! A mint jósolta úgy is történt. Mátyás, a magyarok királya már teljes hatalmában volt, de Frigyes német császár még egyre ravaszkodott. A mint vette észre, hogy Mátyásnak nagy dolga akadt a törökkel, a furfangos császár megtámadta hazánkat. Mátyás nagy haragra lobbant. És ugyancsak elverte a fondorkodó németet. EJanyira, hogy ő kigyelme Frigyes császár békét kunvorált. De Mátyás most már végezni akart vele. Útnak indította tehát hires fekete-seregét. Óriási ágyúival körülvette Bécset. Béós hatalmasan védekezett. De egyszer csak fogyni kezdett az élelem. Nagy éhség ütött ki a városiban. Még a macska hús is kelendő volt. Mátyás vette észre, hogy nagy zavarban vannak. Álruhába öltözik tehát és többször beszökik az ostrom alatt levő városba. Sikerült ez neki néhányszor, de bizony egyszer majd megjárta ! Hire futott, hogy Mátyás a városban van. No nem kellett több a bécsieknek. Hamarosan bezárták a kapukat és igy biztosra vették, hogy — magyar királyt fognak. De neszét vette ám Mátyás, hogy több ám kettőnél. Azért menekülésre gondolt. Összetalálkozott egy szegény emberrel, a ki kereket hajtott az utczán. Pénzt nyújtott neki és igy szólott Mátyás. — Cserélj velem ruhát, aztán majd hajtom én a kereket. A szegény ember hajtott a jó szóra, Mátyás pedig, mint valami szegény sváb ember hajtotta a kereket a város kapuja felé. Igen ám, de az őr nem akarta kiengedni. A kerekhajtó azonban rimánkodásra fogta a dolgot. — Szegény munkás ember vagyok. Éhen hal családom, gyermekem, ha hozzájuk nem eresztesz. Hiszen csak az elromlott kereket csináltattam meg a városban. Az őrök nagyon megsajnálták a siránkozó embert. Löktek hát egy jót rajta. — Lóduj — mondották és kinyitották neki a kaput. Hej’ ha tudták volna, hogy kit eresztettek most el kezeik közül? Mátyás király igy alaposan kikémlelte a várost és azt el is foglalta. Haláláig ura is volt Bécsnek. * * * Mátyás király gyermekkorától ismerte a népet. Mszen velük játszott, hogy ne ösmerte volna hát a magyar ember buját-baját. Kemény ember lett pedig, hogy a királyi trónra jutott. De igazságos is. Lett légyen az főur vagy bár ki emberfia, Mátyás nem válogatott, ha arról volt szó, hogy »Igazság« legyen. Nagy tekintélyre is tett szert. Hanem azért leszállód magas trónjáról. Tudta ő jól, hogy a királynak millió és millió ember gondját kell vállain viselni. Maga akart tehát meggyőződni arról, hogy van e igazság az ő országában ? Mindenről tudomása volt, a mi országában történt. És nem pompás hintóbán, aranytól csillogó öltözetben, fényes kísérettel ment népe közé. A csinált fogadtatásnak hamisságát ismerte ő. Többnyire álruhát öltött és mint vadász, majd mint gar- boncziás diák járta be a vidékeket és városokat. Még saját palotájában se’ tudták, mere jár a király ? Legtöbbször a király Íródeákjának adta ki magát. I így a nép bizalmasabban közeledett szivéhez. A panaszok őszinték, igazak voltak. Mikor osztán valami igazságtalanság nyomára jött, no akkor volt ám ne mulass ! A nép mulatságaiba is belevegyült. Mulatott ő az urakkal is. Ilyenkor be’ szerette összemérni az urak életét a szegéin7 ember életével. Egyszer Gömör vármegyében mulatott az urak- al. Javában folyt a vigság. A király azonban hirtelen felugrott székéről és igy szólt. — Uraim, utánam ! Nem tudták mire magyarázni ezt a dolgot az urak. Hanem hát akarva — nem akarva a király után siettek. Mátyás király pedig sebes léptekkel haladt a szőlők felé. Itt kapált a szegény nép naphosszat fáradva, izzadva. Mátyás kapát ragad kezébe és oda szól az uraknak is. — No rajta, kapáljatok ti is. A király már jól előre haladt a kapálásban. De bizony az urak nyögve törölgették izzó homlokukat. — No de ezt már nem lehet ám tovább bírni, suttogták az urak egymás közt. A király erre abban hagyatta a munkát. De nagy tanulságképen emigyen beszélt: — Ne feledjétek el soha azt urak, hogy ez a szegény nép verejtékkel keresi édes mindnyájunk számára a kenyeret. Szeressük és becsüljük tehát a népet! * * * Igazságos Mátyás király nem szerette ám, ha nála valami nagy méltóságokért hajlongtak. Ő úgy is megadta azt, a ki megérdemelte. Egyszer ilyen nagyravágyó idegen urakkal járt-kelt a mezőn. A király meglát egy öreg parasztot. Kis földees- kéjét boronálgatta az öreg. Mátyás nyomban felismerte, mert kegyetlen nagy emlékezete volt. — Hohó — igy szólott magában, ez az öreg nekem hires és furfangos eszü katonám volt. Nyomban el is határozta, hogy tanulságos tréfát csinál. Megszólítja tehát az öreg parasztot. — Hé’ öreg, messzi van még a messzi ? Bizony, felséges királyom, csak az ökröm szarváig. Felelte az öreg. — Hát aztán — folytatja a király, hány még a harminczkettő ? — Bizony, már csak tizenkettő, mondotta az öreg. — Ne busulj öregem ! Azért még most is megtudnál fejni bárom bakkecskét — ugv eV — Meg bizony, felséges királyom! Szólt rá az öreg! Mikor aztán a király a várba visszavonult igy szólott a vele volt három méltóságért esengő urnák: — Ha az én három kérdésemet és annak az öreg parasztnak három feleletét megfejtitek, megkapjátok a miért esengtek. Alig várták az urak, hogy az öreg paraszttal találkozhassanak. Körülfogták az öreget és csak egyre sürgették, mondaná meg, mit jelent az első kérdés? — Hm, szólott a vén katona. Száz aranyért megmondom. Megadták neki a száz aranyat. — Hát jó uraim, ez annyit teszen, hogy még fiatal voltam, az volt a messzi, a meddig a szememmel elláttam. Most pedig, hogy immáron csak az ökröm szarváig látok, hát bizony csak odáig van a >>me sszí.« Nagyot néztek az idegen urak. — De hát a második kérdés ? — sürgették megvest az öreget. — Az már fogósabb kérdés, mondja az öreg. Annak már kétszáz arany leszen az ára. Leolvasták neki a kétszáz aranyat.
