Magyar Földmivelö, 1902 (5. évfolyam, 1-51. szám)
1902-09-28 / 39. szám
:íio MAGYAR FÖLDMIYELŐ létével szerette a magyar föld íi é p é t! 0 volt, ki először szabadította fel jobbágyait. Mikor a nép felszabadításáért küzdött, akkor kiáltotta a nemzethez ezeket a szavakat : — Nincs egy kalász búzám, melyre a perzselő nap heve a jobbágy verejtékét ne szárította volna. A jobbágynak kell az idő viszontagságaival küzdeni, ő tikkad a forró nyár hevében és diderg a hidegben. És a nemzet érbredezni kezdett. Kossuthnak, Petőfinek és a hősök egész seregének kellett azután jönni, hogy — a nemzet egészen felébredjen. Hát elfeledheti-e Wesselényi Miklóst a magyar, mig magyar lészen e hazában? ★ •¥■ -¥• És egy harmadik nagy nemzeti ünnepségre is készül a magyar haza, kincses Kolozsvár városa. Október hó 12-én leplezik le igazságos Mátyás királynak érczszobrát. A magyar nép már réges-rég állított ennek a nagy király alakjának emléket eme századról századra szálló-igében : — Meghalt Mátyás király, oda az igazság! Most érczben örökíti meg emlékezetét. A közeledő uj esztendő alkalmával kommen- dáljátok a mi újságunkat!! A ruthén nép atyja. Egy esztendeje, hogy jó Egán Ede, a ruthén nép valóságos atyja meghalt. Utazása közben, éppen mikor az ő szegény népének érdekében fáradozott, szerencsétlenség érte. Ungvár és Szerednye közt az úgynevezett Hegyfarknál, véletlenül elsült fegyvere és a fáradhatlan ember vére pirosra festette a földet. Az egész ország megdöbbent. Azok is, kik gyűlölték, üldözték, mert a szegény nép igaz barátja és védelmezője, az uzsorások, szipolyozók kérlelhetlen ostorozója volt. De főleg azok, kik tőle oly sokat vártak, kik már eddig is féltették nemes életét, meid félteni okuk volt. Egy év múlt el azóta! De ime a szegény nép barátját nem feledték el a nemes lelkű emberek. Gyűjtést indítottak, melynek szép eredménye lett. E hó 20-án emlékkeresztet állítottak az ő érdemének. emlékkel jelölték meg azt a helyet, hol szerencsétlenség érte, hol oly váratlanul be kellett fejeznie életét és megválni attól az apostoli munkától, melynek áldását egy hazájához hű, de végtelen szegény és elhagyatott népnek boldogitásában várta a haza. Miért is kellett az ilyen nemes léleknek tőlünk elszállania ? Mikor oly nagy szükség volt reája ! Az ő fáradhatlanságára, önzetlenségére, emberbaráti nagy szeretetére. Hajoljunk meg a Gondviselés szent végzése előtt! Az ő emlékét pedig őrizze meg minden igaz magyar. Szelleme maradjon köztünk és főleg ott, hol az ő nagy müvét folytatni kell. Éltet is a remény, hogy a tőle megkezdett mű olyan kezekben van, melyek nem csak tovább építenek. orvosolnak, de teljes sikert aratnak. Úgy legyen! A kereskedők nagygyűlése. Bevárták a kereskedő urak a gazdák nagygyűléseit, aztán ők gyűltek össze Sopronban, hogy megmutassák, ki a legény a csárdában, akarjuk mondani az országban ? Jól teszik, hogy a maguk dolgát csépelik. — Mosni is moshatták volna a maguk szennyessé!. De ettől fáztak. Inkább a gazdákkal bíbelődtek és az agrárok vezérére öltögettek haragos nyelveket. No de ezt már nem jól, vagy legalább is nem okosan tették. Mert agg példaszó, hogy aki nagyon haragszik, annak rendesen — nincs igazsága. A példaszó itt is trefelt, a kereskedők soproni gyűlésén. Szörnyen haragudtak, kapálództak... hogy nincs igazuk, azt majd rendre kimutatjuk a mi újságunkban is. Most csak azt jegyezzük meg, hogy a gazdák nem okai annak, ha háborúság leszen a kereskedők és gazdák közt. A gazdák gyűlése sem hangra, sem modorra, sem testvériességre nézve nem volt soha hasonló a kereskedők gyűléséhez. Pedig hát szeretik mondogatni, hogy paraszt-gyűlés és — a többi. A kereskedők soproni gyűlése megmutatta, hogy ők, t. i. a kereskedő urak tűrni senkit sem tudnak vagy akarnak a boldogulás utján. Se’ baj! Ezzel csak a gazdáknak tettek hasznos szolgálatot. Tudjuk legalább, hogy hányat ütött az óra! A gyűlés tárgyát különben legközelebb sulykolni kezdjük. Közeledik október eleje! Hej, mert ekkor sok magyar legénynek meg is dobban a szive. De még talán leánynak is! Mikor jött az Írásos meghívó — a sorozásra: akkor bezzeg nagy büszkén mutogatta Péter is Pál is a maga passzussát. Sorozásra is vígan indultak a legények, nagyokat kurjantva, kendőt lobogtatva, hatalmas füstkarikákat bocsátva. Most, hogy a kiknek, mint ujonczoknak be’ kell rukkolni, talán még nagyobb a büszkélkedés, még hangosabban szól a nóta, a kendő is lobogni fog újra. Az ám, de ha a legény szivébe jól bele nézhetnénk. Bizony, hogy látnok: — Nem úgy van az egészen, mint a mikép a legények mutatni akarják. Ha rávetik szemüket az ellágyult, siró édesanyákra, a komoly apákra, a könyes szemű leányzókra, hej újra mondjuk: sok magyar legénynek meg is dobban a szive. De talán a leányoknak is. Mikor a lealkonyuló októberi estén egyszer csak arra gondolnak, hogy ha újra virrad, itt kell hagyni a falut, a rég ismerős tornyot, a barátokat, a földet, a mezőt, a jószágot, egyszóval az eddigi életet, bizony, hogy erőt vesz ám a kemény legény szivén is — a lágyulás. No de nem ezt akarjuk mondani. Katonának lenni emberséges, hazafias dolog. — A bucsuzás könnyei csakhamar felszáradnak. Az uj életbe mihamar beleszokik a legény. Mi ilyenkor évről-évre arra figyelmeztetjük szülőket és ifjúságot egyarányosan, hogy erre a z uj életre, a katonai életre jól elő kell készülni. A szülő beszéljen gyermekének lelkére, szivére, Menjenek az Isten házába és ott kérjék ki a kegyelmet, hogy a jó Isten vezérelje a falu ifjúságát a hosszú katonai évek alatt.
