Magyar Földmivelö, 1902 (5. évfolyam, 1-51. szám)
1902-09-14 / 37. szám
MAGYAR FÖLDMIYELŐ 297 Az öreg csatlós rábámult Pató Andrásra. Mert érezte, hogy a szive kapott. Aztán moczczanni kezdett az ajaka. — Envje öcsém, hát nem boldogitja-e az embert az a tudat, hogy még az unokák is megemlegetik majd: »Ezt a vén ember ültette. Erre a fa nemesítésre az öreg tanított.» — Úgy vagyon bátyám! És ha úgy vagyon, akkor parolát reá, hogy eljön közénk az «Olvasó-Körbe», mert ott is igen nemes fáknak elültetéséró'l leszen szó, tanítás. Lehet, hogy bátyám már ezeknek a fáknak gyümölcseit élvezni nem fogja. Adja Isten, hogy élvezhesse! De majdan hosszú időkön átal emlegeti az uj generáció, hogy az ültetésnél a vének, az öregek mentek eló'l a munkában, tanácsban, kitartásban. Az öreg csatlós arcza olyan boldogan mosolygott. — Hej, mert bátyám uram, kapta fel hirtelen a szót Pató András — szükségünk van nekünk a vénekre... t Mi csoda történt ? A legközelebbi eló'adáson, megbeszéléseken ott látjuk a község véneit, öregjeit is. Nem csak Csatlós Bálint uramat, aki legalább úgy fogja fel a mostani élet sorát, hogy hát: — Csinálják a fiatalok ! Hanem még azokat is, akik folvton-folyvást akadékoskodnak. — Mire való az az uj módiság ? — Apáink megéltek e’ nélkül is. Egyszóval akadékoskodtak. Nagyon a szive-lelkére vehette a vén ember, már mint Csatlós uram, Pató gazda beszédét, hogy annyi rábeszéléssel sujkolta meg a falu véneinek nembánomságát. De a fiatal tanító ur is vehette észre, hogy a falu vénei, öregei milyen gondolkozással voltak edáig és milyennel kezdenek élni mostanság la, mikor odaültek az «Olvasó-Körben» a fiatalok közé. Mert emigyen kezdett beszélni: — Ismerek én egy takaros kis példabeszédet a rákokról. Tudjuk édes mindannyian, hogy az oly embereket, kik egyáltalán haladni nem akarnak, a rákokhoz szokták hasonlítani. Azt mondják róluk: — Ezek is hátrafelé mennek, mint — a rákok. Bizony, hogy a rákok el is veresednek a mián, mert őket ilyen hasonlitásra használják fel. Nem akarták tűrni tovább ezt a czundra tréfát, legkülönösebben — az öreg rákok. Rá akartak tehát czáfolni az őket gunyolókra. szigorúan megparancsolták — a fiatal rákoknak, hogy ezentúl ne merészeljenek hátrafelé járni, hanem menjenek előre, amint illik. A parancs ki volt adva, ámde a vén rákok csak ezután is hátrafelé csúszkáltak. Az ám, de mi csuda történt. ★ A fiatal rákok nemlátták ajópéldát, hát nem is követték. Szintén maradtak régi hátra való járásnál. Mire nézve a rákok ma is hátrafelé másznak. — Enyje öcsém — súgja a vén ember, mán mint Csatlós uram Pató gazdának — ez aztán nekünk van lökve. — Csak hallgassuk tovább — csendesített Pató az öreget. — Lássák gazdák! — folytatta mély siri csendben a tanító ur. — Hát mi magyarok is azt akarjuk, hogy hátrafelé menjünk, mint a rákok? Hogy mig minden és mindenki előre igyekszik, csak a magyar gazda maradjon és induljon hátra felé? — Nem akarjuk! — kiáltottak tüzesen az öregek, a vének. — Pedig — úgymond a tanító ur — mily sok gazda, elülj áró hasonlít nálunk a rákhoz. Mert ők megkivájnák a fiatal nemzedéktől, hogy a fiatalok tevékenyebbek, előbbrehaladottabbak, tanulékonyabba legyenek. Ők azonbanmaradtakarégiéletsor ban, közönyben. Nem adunk jó példát! Magyar gazdák! Ne mondjuk azért, ha életünk alkonvodík is. hogy csinálják a fiatalabbak. Hogy már á vének, öregek maradnak és nem haladnak. Itt a községben is csak úgy léphetünk előre, ha az öregebbek, tehát tapasztaltabbak elül járna k jó példát mutatnak. Nem a munka velejét, fiatalossát kérjük mi az öregektől, vénektől. Legyenek ők a fiatalok tanácsadói, kitartásra serkentői. Oh, mert nagy szükségünk van nekünk a vénekre! Alert a vének példája élteti csak igazán a fiatalok erejét és erősiti akaratát. * Csend lett egyszerre az olvasóteremben. Az ö- regek szemeiben megcsillant a köny és reszkető kezekkel siettek — a fiatalok ölelésére. .. így szép a magyar... egymás keblére hajolva! B. G. Az istenitisztelet és a — községháza. Mindinkább szaporodnak azon rendeletek, melyekkel az istenitiszteleteket az őket megillető helyre és magaslatra óhajtják visszaemelni. Legközelebb Csanádvármegye alispánja intézett rendeletet az összes szolgabirósághoz. Meghagyja, hogy az ünnepnapi istentiszteletek idejében a községházán hivatalos teendőket ne végezzenek, nehogy ezáltal az ügyes-bajos dolgaikban eljáró nép elvonassék a templomok látogatásától. Még érdekesebb a rendelkezésnek az a része, melyben az alispán kívánatosnak tartja és elvárja a községek elöljáróságától, hogy saját hitfelekezeteik istentiszteletein lehetőleg mindenkor részt vegyenek. Hát az idők jele ez is, magyar népem! Úgy látszik sokat csalódtunk. Nagyon elbizakodtunk saját erőnkben, haladásunkban, Puszta törvényekkel akartunk erkölcsöt, rendet, felebaráti szereteíet teremteni. Kezdik belátni, hogy ez — lehetetlen. Hogy hiába építjük a házat, az országot, a városokat, a községeket, ha az Ur nincs velünk, ha az Isten nem segít. Vigasztaló jelenségek tehát — mondjuk — ezek a sokasodó rendeletek. Ámde, miként eddig is, úgy most is mondjuk, hogy ezek a rendeletek még mindig papiroson mard nak. Maguk az elüljárók nem elég fogékonyak még e rendeletek benső átértésére és igy lelkiismeretes keresztülvitelére. Ha a nép látja ugyanis, hogy az elüljáróság jó példával megyen elül — ő maga is könnyebben tér vissza a jó útra. De mikor veszi észre, hogy az ügyes-bajos dolgokat éppen az istentiszteletek alatt tárgyalják, bizony hogy... ő sem tesz másképen. Hát még mikor a rendelet daczára is holmi czi- kornyás, csalafintos okoskodásokkal hunynak szemet a nyitott templom ajtaja előtt. A vasárnapi korcsmázásról most nem is szólunk. Szólottunk, irtunk eleget. Mi tehát üdvözlünk minden olyan törekvést, mely az istenitisztelet megvédése, sőt emelése érdekében buzgólkodik. Csak arra kérjük a felsőséget, hogy a rendeleteknek szerezzenek szigorúan érvényt, mert máskülönben semmit sem használnak. Sőt arravalók, hogy a tekintélyt gyengítsék. A népnek pedig ily rendelet birtokában joga van ellenőrizni a községházát. Ha veszi észre, hogy ott az istenitiszteletekre mit sem adnak, lépjen fel és hivatkozzék a rendeletre.
