Magyar Földmivelö, 1902 (5. évfolyam, 1-51. szám)
1902-08-24 / 34. szám
Biró uramékról szól a nóta. A minapában alkalmunk volt egy igen értelmes és lelkes magyar gazdával beszélgetni. Gazd uram jó ismerőse annak az egész vidéknek, melynek központjában lakik; nem csuda, ha kérdezősködéseinkre amúgy mélyen beleszántott a községek jelen állapotaiba. A többi közt meggyőzött minket arról, hogy községeink vezetésében van az egyik legöregebb hiba. Nincsenek bírónak való emberek, vagy a kik vannak, azok idegenkednek a biróviseléstől- Sőt minden követ megmozgatnak, sőt inkább fizetnek: csak menekülhessenek ettől a háborgó, bajos tisztségtől. Nagy, igen nagy baj ez a mi falusi életünkre és igy közállapotainkra nézve is. Sőt úgy látjuk, hogy falusi jólétünk emelésére megindított munkánknak ez a sajnos jelenség egyik kerékkötője. Mert iszen a jó bíró lelke, mozgató ereje, sót élő lelkiismerete a községnek. A lelki- ismeretes, munkás elöljáró olyan a faluban, mint a példáséletü, szorgalmas, gyermekeinek, tűzhelyének élő apa — a családban. Ha a családfő józan, dolgos, akkor az a család rendben van ám. Még a csapások sem terítik le, még egy [két rossz, rakonczátlan gyermeke se tudja széttépni a fészket, mert helyén van a család esze, az apának tekintélye, gyógyító hatalma. Ha azonban a családfő ütött, gondatlan, lelkiismeretlen, munkakerülő, tékozló: az a tűzhely beteg, annak a családfának gyökerére pusztító férgek szállanak. így vagyon az a nagyobbik tűzhely is, melynek község a neve. Ha biró-uram nem tud vagy nem akar megfelelni elvállalt kötelességeinek, ha nem tud tekintélyt tartani, nem vezeti a község háztartását lelki- ismeretesen: akkor az a község az elzüllés útjára téved. Fejétől büdösödik a hal. Az az, a milyen a feje a községnek, olyanokká lesznek legtöbbször a tagjai, a lakosai is. Mostanában a fővárosi újságok — mint azt irtuk is — egyes vármegyéket ugyancsak kiporolnak. Szatmárvármegvére is rájár a szekérrudja. És mikor szembevetik azt a töménytelen fegyelmi vizsgálatokat, mulasztásokat: akkor halljuk a védekezést, hogy ezek inkább a falusi bírókat illetik meg, őróluk szóljon a nóta. Hát mi ez? Csakugyan való lenne ismerős gazdánknak az az őszinte vallomása, hogy nincsenek bírónak való embereink. Vagy a kik arra hivatvák, félre állanak. Ez esetben újra és újra mondjuk, hogy nagy, öreg hiba a mi közállapotainkra nézve! Igaz, hogy ma már más forduló a bíróság, mint volt ennek előtte. Törvényeink ágas-bogas csomósodásától szinte megijjed a lelkiismeretes ember. Minden ember érzi, hogy hol szorítja az élet nyüge-baja. Hát bizonya maga gondjának tetejébe senki se; hajlandó egy könnyen újabb gondot szedni. Vagy legalább a lelkiismeretes ember tétovázva. De uramfia! Annyira kihalt volna már az emberekből a közjóért, ember társunkért való áldozatkészség, munkaszeretet? Az idők jele ez is, atyámfiai. Hej, mi még szerettük a földelt, hol bölcsőnket ringatta jó édes anyánk. Szerettük a községet, hol gyermek-éveinket eljátszottuk. Tiizbe mentünk volna, ha azt valaki bántotta vagy kisebbítette. Mellünket büszkén verve mondottuk: „Itt születtem én e tájon! Ez az én egész világom!“ És még most is emelkedett lélekkel gondolunk reája! Vájjon ezek az érzelmek már kihaltak volna a magyar ember szivéből? Nem hiszszük, nem hihetjük! Azért írjuk éppen e sorokat, hogy erői adjunk, lelkesítsük azokat a lelkiismeretes bírókat, kik példás működésükkel a közjóért — bár sokat
