Magyar Földmivelö, 1902 (5. évfolyam, 1-51. szám)
1902-07-27 / 30. szám
238 MAGYAR FÖLDMIVELŐ Hát az aratás ? Úgy áll a dolog, hogy most már a legszigorúbb mérővel mérő gazdák is kezdik hinni, melyszerint ez esztendő eredménye valamivel kedvezőbb leszen, mint azok, melyekkel közvetlen elődei a gazdákat megajándékozták. Kicsi számítás szerint is 200 millió koronára teszik a kimutatások ennek az évnek pluszát (többletét) az 1901-hez képest. Adná a jó Isten, hogy valóban úgy lenne. Hej, mert az 1882. évi gazdagabb termést — ugy-e bár gazd’ uramék — még ma is emlegetik. Emlegetik ám a kereskedők, iparosok is. Ekkor volt pénze a gazdának, jutott tehát a kereskedőnek, meg iparosnak is. * Sokszor halljuk mi azt a mondást: — Nem maradhatunk mi földmivelő ország. Hát a széltől, naptól, esőtől függjön a magyar nemzet jövője ? Ez elmaradás jele. Ép’ azért fel kell szabadítani az államot attól, hogy földmivelő ország legyen. No megadják — neki! Hát bizony úgy vagyon a dolog, hogy nincs a világon nemzet, mely a széltől, naptól meg esőtől, akarom mondani a föld- miveléstői fel tudta volna magát szabadítani. Még az anglus se’. Hát még az amerikaiak, hogy mikép gondolkoznak. Halljátok csak atyámfiai: — A várható terméstől függ minden — Írja egy amerikai újság. A farmerek, ha termés van képesek gépeket, építő anyagokat és más czik- keket szerezni. A vasutakra is rendkívül fontos, van e termése a farmereknek. Ha a gazda szegény, a vásárlás kevés. A vasutak keveset vesznek be és sokat adnak ki. De ha a gazda költhet akkor a vonatokat is megrakhatjuk árukkal. No hát akkor mit akarunk mi magyarok ? óh te szegény kereskedő, iparos, mint érzed, ha — a gazdának nincs! Akkor bizony nektek — sincs! Úgy van-e ? De úgy ám! * A napokban utaztunk. A vasúti kupéban ugyancsak összeöklelődztünk egy kereskedő féle emberrel, a ki csak azt hajtogatta, hogy hát addig semmik vagyunk, mig ágrár, földmivelő államok maradunk. A jó kereskedő atyámfiai szinte belerekedt, ebbe a nótába. Egyszer — szerencsére — valamelyik állomásnál felszállott hozzánk egy ismert gazda. A kereskedő azonnal igy kezdette rekedt hangú beszédét: — Hát milyen leszen a termés? Persze, nyomban fülön fogtam, hogy hát most már múlhatatlanul vallja be, miért kérdezi ezt ? A kereskedő atyámfia irult-pirult, de végre is kinyögte, hogy hát. — Mégis csak ettől (t. i. a terméstől) függ itt minden. Ne legyünk azért atyámfiai egyoldalúak. Ne is bízzuk jövőnket teljesen az esőre, napra, szélre. A jó Isten is azt mondja; »Segíts magadon« és a többi. Hadd virágozzék azért az ipar, kereskedelem. Még a földmives házak is legyenek télben munka-házak. De már azt csak lássuk be, hogy a magyarnak első a föld . . . aztán következik — a többi. * A kinek pediglen beütött a termés — azoknak különösen szivükre kötjük, hogy »verjék fogukhoz — agarast!« Törleszszék terheiket, mert bizony sűrűbb a rossz, mint a jó esztendő. Mit ér a jó termés, ha a terméssel sokasodnak a mi igényeink és oly felesleges költekezéseket teszünk, melyek nélkül különben elélhettünk volna — egészen jól helyesen. Mester. A konkoly. A konkolyt jól ismeri a magyar ember. A gazda füleit hegyezi már említésére is. Hej, mert sok borsot tör őkegyelme az orra alá, sok álmatlan éjszakát szerez nekie. Konkoly ott is terem, a hol nem vetik, mondja a példaszó. Hát még a hol szándékosan szórják... De konkoly nem csak a búza között van ám. Találunk akármennyit — az emberek közt is. És higyjétek meg atyámfiai, hogy ez a czundra jószág, már mint a konkoly... köztünk emberek között, leghasznosabb, legáldásosabb intézményeink között még sokkal több kárt csinál, mint az a másik konkoly — a búza közt. Nincs-e konkoly a családokban'! Oh, a titkon odaszórt konkoly hány és hány családnak tönkreteszi aranyos, szép életét! Házasfelek közt viszályt, testvérek közt háborúságot, irigységet termel. A házas élet szinbuzáját rontja meg. Nincs e konkoly a községházában 2 Tönkreteszi a legszebb egyetértést, lehetetlenné a közmunkálkodást, zivatart hoz az egész falu életére ... ...Jó ideje, hogy az ország első és legszorgalmasabb magvetője, a föld embereinek atyja, Darányi miniszter ur ebbe az igen elhagyatott magyar földbe, társadalmi, falusi életbe a legáldásosabb, legszükségesebb, legtáplálóbb magokat vetegeti. Értem azon intézményeket, törvényeket, melyek rövid időn átal. már most hangosan hirdetik, hogy ebből fog kinőni a magyar gazda világ legtermékenyebb fája. Hogy ennek a fának lombjai alatt fog megpihenhetni, boldogulhatni ez az igen elfáradt vándor, a magyar földmives osztály, földmives nép És lássátok atyámfiai, e szép, reményteljes vetés közt is felüti fejét... a konkoly. Konkoly ott is terem, a hol nem vetik. Hát még, a hol szándékosan — szórják. Ilyen szándékos konkolyhintést tapasztalunk, látunk mi szerte-szét. Talán magatok se’ jöttök a nyitjára. Azért vigyázzatok!... Ott van például az aratási régi, őseinktől örökölt szép szokás felújítása ! Mily hazafias örömmel hallottuk, olvastuk, hogy a magyarnép az urasággal, munkátadó gazdákkal egybeborult, egy szív és egy lélek lett. Hogy a magyar nép aranyos kedélye a maga tiszta ragyogásában, eredetiségében újra felujult elnyomott lelkében! Hát nem akadnak-e konkolyok, kik magát a jó miniszter urat is gúnyolni kezdették. Hogy hát ilyen ünnepségekkel akarja boldogítani a magyar népet? Hogy mire való kényszeríteni a terhekkel terhes gazdákat az ilyen költséges ünnepségek tartásával. No éppeg ilyen a konkoly természete. Rontani, az aranyszint is csúffá tenni, a magot is elfojtani. Fáj ezeknek a nagy szájúaknak, hogy a magyar a magyarral egy leveles-szin alatt összeölelkezik. Fáj nekik, hogy a magyar tisztességesen és becsületesen mulat. Fáj, hogy emberséges emberekké lesznek. Ha talán a miniszter ur azt ajánlotta volna, hogy a gazdák, földesurak a tarlón bódét állítsanak, a hol a munkások keresményüket nyomban a garatra öntsék: no akkor ők, e nagy szájnak volnának az elsők, a kik szerfölött meg lennének elégedve a miniszter úrral. Nem ismeri a magyarnép múltját, jellemét, kedélyét az az ember, a ki ezeket az aratási ünnepségeket kicsinyli. Nem ismeri azt a rombolást, (vagy ha ösméri azért beszél, hogy a pusztulás tovább tartson) mely e hazában siralmakat teremtett épen azért, mert a nép, a nemzet gyökere elszakadt a törzsétől. Azért igaz magyar gazda önkényt ragadja meg az alkalmat, hogy a befejezett aratási munkálatok után népének igaz örömöt szerezzen.
