Magyar Földmivelö, 1902 (5. évfolyam, 1-51. szám)
1902-06-08 / 23. szám
•‘•Az”* iskolás-gyermekek. Sok helyen, községekben már kelleténél előbb bezárták az iskolák ajtaját. Vagy, mint ezt tapasztalatainkból tudjuk, tavasz érkez- tével alig néhány növendék látogat el a o j o tanuló-szobába. Vannak faluk, a hol ez a jelenség megrögzött, rossz szokás. Mert hogy hát ez mindig igy voll »nálunk! Az iskolai év kezdetén sem adja fel gyermekét sok szülő csak jóval a tengeri törés után. A végezetnél meg alig várja, hogy a fák rügyezzenek, a mezők vaduljanak. Sietve veszi ki az eskolásokat. Vannak ismét körülmények, mikor nem épen rossz szokásból állják útját a szülők az iskolába-j ár ásnak. Hanem, hogy hát szükség vagyon a fiúra is, meg a leányra is. Mert ők is kenyeret pusztítanak. Dolgozzanak, segítsenek hát a kenyérhozó munkában. Öreg hiba ez, akár egyik, akár másik oldalról veszszük is fontolóra. Mert mind két esetben végtelen kárát valljuk. És pedig első sorban a gyermekek, de a szülők is. Ha valamely iskolába a gyermekek rendetlenül járnak, a tanító legnagyobb fáradozása vagy szorgalma után sem tudhat sikert felmutatni. Annak a tanítónak mindig újra és élőről kellene kezdeni a tanítást. Erre pedig egyáltalán sem idő sem erő nincs. Megtörténik aztán, hogy az alatt a pár hónap alatt, mig a gyermekek ellátogatnak az iskolába : képtelenek a legközönségesebb írás, olvasás és számolás mesterségét elsajátítani. És felnőnek, suhanczok, legények, sőt önálló gazdák lesznek a gyermekek. Sajnosán, sőt elkeseredéssel látjuk aztán, hogy ők milyen tudatlanok, elmaradottak, hogy szégyenkeznek azok közt élni, kik az idő, kor kívánalmainak megfalelőleg rendelkeznek a szükséges ismeretekkel! Milyen vesztességük van az ilyen embereknek! Nem tudnak moczczanni az életben. Lépten-nyomon megbotlanak, mert érzik, hogy hiányzik náluk a boldogulás egyik legfőbb eszköze. Milyen keserű szemrehányással illetik aztán a "szülőket! Hogy megfosztották attól a birtoktól, melyet még a legszegényebb ember is megszerezhetett volna gyermekei számára. igy állván a dolog, nem mulaszthatjuk el szivükre beszélni az iskolai esztendőnek végével a szülőknek. Hogy gondolják meg jól a dolgot és jövendőre ők maguk legyenek rajta, hogy az a gyermek pontosan, rendesen látogassa az iskolát. De különben a törvény is kötelezi őket erre. Kötelezi szigorú büntetés terhe alatt. Csak az a baj, hogy a községi elülj áróság, a bírók a törvény végrehajtásában igen gyengék. Keveset törődnek vele. No hát az ilyen elülj ár óságot, az ilyen bírót felelőssé kell tenni a község iskolai életéért. Ha ők nem teljesitik kötelességüket, bűnhődjenek és viseljék a legszigorúbb fenyítéket. Biró uramék! Félre a komasággal, félre a czirógatásokkal. Mert úgy tudjátok, meg, hogy ha az uj generáczió felnő tudatlanul, ! úgy, hogy nem szerzik meg a boldogulás egyik eszközét: a jó iskolázást, ezért a bűnért titeket fog átkozni az a generáczió. Hát magatokra vessetek! Emlékmondatok. Tedd, a mit tenned kell és mindent megtehetsz akkor, a mit akarsz. — Az imádság a lélek Jákob-lajtorjája Istenhez — Sz-envedések nélkül felényirc sem volnának az emberek olyan jók. — A rágalmazó nyelv olyan kard, mely egyetlen vágással hármat öl: önmagát a rágalmazót, a meggyalázottat és a rágalom hallgatóját. Ha ki nem mondhatjuk is mindig azt, a mit gondolunk, de mindig azt kell gondolnunk, a mit kimondunk. — Mint a harmat a lankadt virágot, igy frissíti föl a részvét könnye a sebhedt szivet.
