Magyar Földmivelö, 1902 (5. évfolyam, 1-51. szám)
1902-06-01 / 22. szám
Állítsunk gyermekmenhelyeket! , Általános a panasz, hogy hazánkban nagy a gyermekhalandóság. Azaz nálunk a halál kaszája nagyon nagy rész-aratást követei a gyermek-világból. A bimbóból nem leszen virág, ha fagy éri, vagy más természeti csapás bántja. Azon- képen a gyermekek sem növekedhetnek fel ifjakká, férfiakká, ha korán leveri őket a halál lehellete: a gyilkos járvány-betegségek, a gondatlan nevelés, a balesetek, szerencsétlenségek. Ez alkalommal nem czélunk szólani arról, hogy mi okozza azt a gyakori járványokat, melyek annyi apró, friss sirhantok- kal népesítik be temetőinket. Csak arra gondolunk, hogy hány és hány gyermek pusztul el édes hazánkban a gondatlanság, baleset, szerencsétlenség miatt! Különösen falu helyen! És leginkább a nyári, nagy munkaidő alatt, mikor a munkás emberek, asszonyok, sőt serdültebb gyermekek is elhagyják a tűzhelyet és kivonulnak a kalászos mezőségre, hogy életfentartásu- kat biztosítsák. Szegény ártatlan jószágok, mily sokszor otthon maradnak minden ótalom, felügyelet nélkül. Az ember szive fáj, mikor hallja, hogv a szülők a szobába, konyhába zárják el apró gyermekeiket kora reggeltől—estvéig. Hogy ott hagyják az udvaron az asztagok közt. Megrázok azok a szerencsétlenségek, melyekről az újságok oly sűrűén hirt adnak. Hány gyermek ég meg, vízbe fül, vagy lesz nyomorékká. Hány család borul mély gyászba, melynek fájó. sőt szúró sebeit hordozzák aztán szivükben egv egész életen keresztül. A törvény gondoskodott ugyan a kis- dedek menhelyéről. Kimondja — bizonyos föltételek megállapítása esetére, hogy mely község tartozik kisdedóvodát emelni. Az állam maga nagy áldozatokat hoz e czéira. De azért száz és száz község van még, a hol az ovodát nem ismerik, Számtalan községnek nincs anyagi ereje, hogy ezt a nemes kis iskolát, a dedót felállítsa. Pedig erre minden községnek égető szüksége van. Mily boldog az a község, hol -^ckülö- nősen a nagy munkaidején — a gyermeket az óvodába küldhetik. Tehát biztos fedél alá, hol a gyermekekkel ahoz értő óvónő foglalkozhatik. De mily leverő, aggodalmas azon lakosok helyzete, kik gyermekeiket ótalom nélkül hagyják a községben. Azért sürgetjük, hogy a mely községnek nincs módjában állandó ovodát fentartani, azok legalább a nagy munkaidőre szervezzenek „kisded men helyeket!“ A legutolsó szegény zsellér embernek is meg kell erre hozni áldozatát. A gazda emberek vegyék kezükbe az ügyet és ha másképpen nem oszszák fel a lakosok közt azt a csekély összeget, mibe egy ilyen kisded menhely néhány hónapba kerül. Hej, mert ezzel a néhány forinttal sokszor ezreket, többször egy egész községet, és hány és hány gyermek életét lehet megmenteni ! Szomorú esetek bizonyítják, hogy sírva zokogva bánták-szánták: miért nem állítottak menhelyet a községben? De késő volt. A gyász már reáborult a falura. írjuk pedig ezt most, még idejében, mikor a község jó előre gondoskodhatok a menhely helyiségéről és utánna nézhet a menhely vezetőjének is. Hála Istennek vannak már ilyen men- helyek nagyon sok községben. Hát legyen rajta minden község, hogy ott is létesülhessen. Magatokra vessetek aztán, ha — késő leszen a nagy bánat!
