Magyar Földmivelö, 1901 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1901-03-03 / 9. szám
68 MAGYAR FÖLDM1VELŐ TAECZA. Yannak-e — kisértetek? — Mán én ecsém öreg tapasztalattal mondok, hogy bizony csak mégis vannak ám kisértetek, léteznek feljáró szellemek! — Régen túl vagyunk azon bátyó, hiszen már a gyermek sem hiszi. — No hát én meg hiszem, akár hogyan is. fir- kálgatják annak ellenkezőjét a mostani tudós, írásos emberek az könyvekbe! — Látta őket valaha bátyó?... — Hát látni épen nem láttam, de hallottam, éreztem nyomdokait. De vannak százan és százan, a kik bizony látó-szemeikkel látták... így pereltek a malomban az öreg molnár, meg egy fiatal legén}*, mikor a tanító ur éppeg az utolsó szavakra lépett a malomba. — Én is hiszem — mondotta a tanító ur az elképedt beszélgetőknek, hogy léteznek szellemek, vannak kisértetek. — No ugy-e bár ecsém — pattant fel az öreg molnár, akár egy tizennyolcz éves legény. Mán pedig a tanító ur csak tanult, olvasott, tapasztalt ám eleget, talán bizony többet, mint te ecsém. Az ecsém majdnem szégyenkezve sütötte le szemeit és ar- czán látszott, bogy zavarban van. — Hát tanító uram, folytatta nagy büszkeséggel az öreg molnár, most aztán kegyeskedjék az ecsém, meg jó magam elébe teregetni, hogy voltaképen, honnan vagyon ez felől való legjobb hire? — Mert saját szemeimmel, füleimmel győződtem ám meg! — No ecsém, most beszélj aztán !... Áz ecsém nem beszélt, hanem hallgatott, mint a csuka. Az öreg molnár meg majd kiugrott a bőréből, ugv nógatta a tanító urat a beszédre. A tanító ur meg elkezdett beszélni a kisér— Meg kellett volna szóllitani ! — Nem engedett szóhoz jutni. — Bizonyosan kincs van elrejtve a tanító ur pitvarában. — Nem szólott, csak bunkójával háromszor a földre koppintott — Ugy-e mondok! — Hogy az ablakok megzörögtek. Aztán orrom elé tartotta a lámpát és siri hangon igy szólt : — Mit szólt? kérdezte az öreg lélegzet nélkül. — Én vagyok az éjjeli őr, ne tessék félni, azért jöttem, hogy megkérjem a tanító urat, záratná be a portáját, mert tátva-nvitva van. osztég ha lopás történik, én nem leszek érte — felelős. Az öreg molnárnak tüstént leesett az álla; a fiatal legény meg ugrált és tapsolt, mintha a figura tánczot járná. — Na bátyó, most aztán kend beszéljen, rajta a sor! De bátyó mélységesen hallgatott. A tanító ur aztán szelíd jóságával igy beszélt. — Lássa bátyó, én fél álomban voltam. Hát jó formán nem is a földön járt az eszem, lelkem, képzeletem. A kis zörgetést nagy dörömbölésnek vettem, a lámpafényt szokatlan világosságnak, azt az alakot meg olyannak, mint a milyet álmunkban százat és szazai látunk... Aztán, mikor valóra ébredtem, hát előttem állott az éjjeli őr, az ő egész természetes alakjával és mivoltjában. Az öreg molnár csak hallgatta. — így járnak azok a százak és százak, a kik kísérletet látnak vagy szellemet hallanak. Félelmükben nem néznek utána, hogy a valóságra rájöjjenek. Az öreg csak hallgatta, hallgatta... E naptól fogva az öreg soha sem beszélt a kísérteiről. És ha a legény őrölni valót hoz akkor-akkor a malomba váltig kérdezi az öregtől: — Bátyó, látott-e már kisértetet? Az öreg meg csak hallgatja... hallgatja... tétről... — Egy éjszaka, mikor ágyamban szendereg- nék, éjféltájban szörnyű zaj ébresztett fel. Hallottam, hogy valaki a pitvarban iszonyatosan dörömbölve törekszik befelé. — És aztán! Kiáltott az öreg molnár. — Remegve léptem oda, a függönyöket csaknem meredve buztam félre.... — No csak tovább, tovább, tanító uram ! — Ekkor hirtelen gyenge világosságot láttam felcsillanni... — Ugv-e bár kékes volt? — Azt hiszem! Erre magas, nagy, sovány, sápadt alak lépett a pitvarba. Olyan volt, mint egy 60 éves ember. Durva, barna köpenyegbe volt burkolva. Sürü szakái vette körül állát. Fejéről, melyet barna sapka fedett, néhány ezüstszál csüngött le. Kezében hosszú, görcsös botot tartott, Hajszállaim az égnek meredtek és hideg veríték gyöngyözött homlokomon. Közel voltam az ájuláshoz... — Szent Isten, édes jó tanító ur! — sóhajtott az öreg molnár. — Igen az ájuláshoz, mikor ez a borzasztó szellem méltósággal közeledett felém. Székely adomák. Nagyon érdekes apróságokat közöl a székely nép életéből a Székely Nemzet. A gyűjteményben néhány igazán mulattató van, igy például a következők: Meghájladt a szája. Minden tekintetben érdemes ember Mára Feri bá. A hányszor találkozol vele, minden alkalomkor van neki egy jó mondása. íme egyszer arról folyt a beszéd a hordáskor, hogy ha a marhát megkenik avas szalonnával, a légy nem csipi, mert az avas szagot nem állhatja. — Mán eén ezt idáig sohasem tapasztalául, — mondja Feri bá, — pedig hogy hát a hatvant immár a hátam megi tettem! (HaIvan éves múlt!) — Hogyhogy — kérdik a többiek mind közönségesen. — Hát úgy, hogy nálunk még a szalonna sohasem avasodott meg . . . mert addig megettük. — Hogy van Feri bá ? — kérdi egy ismerőse, akivel régen nem találkozott. — Hogy vagyok? Hát úgy vagyok, hogy 5—600 forintért senkit sem husitok (nem kér senkitől kölcsön.) — A szép ! — Szép biz a, mer héjába kérnék, úgy sem adna senki — Hogy szolgál egészsége, Ferencz bá ? — kérdezte tőle egy ur, kinek Feri bá valaha bérese volt — Köszönöm biz én, tekintetes ur, Istennek hála, elég jól vaonék, csak a szájam kezdett meg- hájladni; héjába teszem belé a pálinkát mert nem tarcsa ; muszáj lenyelni. — Ha „kérdik tőle, hogy hol a felesége, rendesen igy felel: — Ő biz’ elmene a faluba az imént — a reggel — s ecceribe hazajő — este. Arabs-ménló.
