Magyar Földmivelö, 1901 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1901-02-10 / 6. szám
44 MAGYAR FÖLÜMIVELŐ Hát az adó'? szólott gvcrmekies félelemmel az asszon} ? — Adó! Hiszen, hugom-asszony az adónak ehhez semmi köze nincs. — Nincs! — Bizony egy körömfeketéje sincs. — Hiszen az én emberem egészen másképen beszélt! — Mit beszélt! — Hogy felírják bútorainkat, ruháinkat, csak azt nem, ami rajtunk van la ! — Enyje gazd’uram, hát hogy forgathat ilyet az elméjében? — Nekem a falu pennája mondotta, a volt segédjegyző. — Az a zugrrász szedte reá kendet? — De nem csak az embert, engemet is. — Hogy-hogy ! — Hát már csak bevallom a jó tanító uramnak. — Már eljár rz asszony szája, suttogta az ember. — Elbát! Bolonddá tettek engemet is. Ott vannak a pádon a tyúkjaim, a kokasaim, libáim és kacsáim. Ott van a ruhám, bútorom. Az asszony könyezni kezdett. — Egyszer volt ilyen tisztes emberhez szerencsénk — mondotta aztán majdnem zokogva, akkor is üres szobában kell ellátni. És ennek mindnek az én okos emberem az oka. Az öreg tanító szelíden mosolygott. — Eássák kentek, ilyen a magyar nép. Inkább hiszen holmi elcsapotl filenfogott zugirászoknak, mint elöljárójának, becsületes jóakaratu újságjainknak. Hiszen megvolt magyarázva, hogy mire kell és mire jó a népszámlálás. Túri gazda szörnyen restellette, hogy igv megjárta, kérlelte is a tanító urat, hogy el ne árulja az ő oktondiságát. A tanító ur mosolygott... aztán igy szólott. — Édes jó emberem, hiszen, mikor ide jöttem, már tudtam én ezt a dolgot. Az ilyet még a tyuk is kikaparja. De hát azért nincs semmi baj, maga kárán tanul a magyar. Az asszony aztán megkérte a tanító urat, hogy akkor látogassa meg az ő házukat, mikor ujfent rendbe lesz minden, nem pedig most. mikor ... Túri gazda — úgy megjárta! B. Magyar Mihály földes gazda tűnődései. Mán bizony hogy jómagam is csak a magyar botban — minthogy nálunk hijják a szövetke- zési botot — vásárolgatok. Hej, pediglen ugyancsak lepróbálgaltak szedegetni engemet is az lábomról. De hát már csak becsületes nevem után is az magyar hót kell neköm. * Az minapában is sót völtem ott la. Meglátta ezt a falu botosa, oda kiált neköm. Mit visz már megint Mihály gazda? Sót viszek, mondok rákacsintva. — Hát oszt mennyit? Csak tiz kilót — szólok. De annyié az valóban Mihály bátyó? Enyje a ki angyala van, mán csak ne gyanakodjék az a himpellér lábú. Odamentem hozzá, osztég mondok — Hát mérje meg az ur! — Meg is mérem, szólott. — No hát? — Ugye tudtam ! Mihály gazdát abba a hires botba egy fél kilóval becsapták. De nem baj. úgy kell. miért nem jön hozzám. Eássa Mihály gazda | miér nem jön ide; én világért nem adnék 10 kiló helyett 9 és felet. i — Ez osztég megadta gondoltam, de nem mondottam mindjárt nekie. Hanem osztég a hót ajtóban szóltam vissza — Köszönöm szeretetvel. De én csak 9 kiló sót kértem és fizöttem a magyar botban. }r Máskor meg az asszony feleségem járta meg. Egy kilogramm czukrot vett. Otet is odacsábította a másik falubéli botos. Osztég az is megmérte az czukrot. — Tessék, hirdette nagy büszkén 12 dekagrammal több. Hát igy édesgetik a népet a maguk és és más kárára ? No ha igy mérnek, meg is bukik egy esztendő alatt — a magyar bolt. Nénémasszony az alsötanyáról. Berándult a nénémasszony az alsótanyáról számtalan szoknyában és mindenféle kis- és nagykendóben, hogy igazságot tegyenek a dolgában. A panasz röviden az volna, hogy bár nincs ut az ó földjén, mégis folyton idegenek jönnek-mennek rajta, inig ö neki tilos a más földjén átmenni, holott ut van rajta. Mikor már igen sokáig magyarázta volna a dolgok mibenállását, a szolgabiró közbevág: — Nagyon sokat beszél kend. — Pedig eltökélt szándékom mindent elmondani. — A biró int. Mire nénémasszony megint az ismert nótát fújta. De hiszen elmondta már ezt. Most már hallgasson. — Hát mögnémiti az embört?- Egy szót se szólj )n. — Törjön le a lábam, ha még egy szót szólok . . . Közben a tanukat hallgatná a biró, de az asszony egyre kelepek — Elég! — kiáltja dörgő hangon a biró. — Ha nem hallgat, kiküldőm. — Az Isten áldja meg, tekintetes kapitányi biró ur, ha a maga földjein möntek volna át... — Már megint beszél. — Én ! Egy szót sem szóltam. Csak arról gondolkoztam, ha a Gárgvánék földjein ... A biró csönget., Bejön a rendőr. — Vezesse ezt az asszonyt a folyosóra. Az asszon}' távozóban : — Hát, hogy oszli az igazságot, hogy a szegény özvegyet mög sem hallgat!. Hát csak mindig az embörök beszéljenek (holott azok némán várták, míg reájuk kerül a sor)... Hát mi vóna mindezekre az én szentencziám ? Az mondó vagyok ez alkalmatossággal csak, I hogy valahol hiba vagyon a mérő masinában, az billentyűben! Találgassátok, melyikben vagyon? Jobb otthon! A napokban egy kedves költemény került kezeim közé. Szerzője báró Eötvös József, nagy Íróink egyik legnagyobbja. Egy kis mese az egész, de fölötte tanulságos. Könnyen érthető alakban közlöm itt. * * * A tölgy levele lekivánkozott az ágról, hogy a szellő szárnyain a magasba szállhasson. Látta ezt a bogáncskóró és megintő : — Maradj szülőföldeden, ne vágyakozzál az idegenbe! Mindenütt jó, de legjobb otthon. Ne higyj a szellő csábitó igéreleinek. Az Ígéret színes pillangó. Ha megfogod szárnyainak színes pora szennynek marad kezeden. Ha megválsz a törzstől, szülőföldedtől elfonnyaszt a nap perzselő heve. ügy is volt ! * * * Kik idegenbe vágyakoznak, kiket nagyra*- vágyásuk szülőföldjeik, hazájuk elhagyására csábit, okulhatnak e meséből.
