Magyar Földmivelö, 1901 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1901-02-10 / 6. szám
IV. évfolyam. Szatmár, 1901. február 10. 6. szám. Községi képviselőtestület. A városban városatya, a faluban község-atya lenni nem utolsó tisztesség. Egyrészt, mert polgártársaink bizalma mindig megbecsülendő, de másrészt, mert egy oly testületnek tagja az illető, mely testületre nagy munka, kötelességérzet és bizony felelősség is háramlik. Az az csak azon testületről mondhatjuk ezt el, mely hivatását lelkiismeretesen igvek- szik betölteni. A mely érzi, hogy tőle a község sokat vár, hogy sáíárkodását szánion kéri ám még a késő nemzedék is, mely vagy nagy busán fogja emlegetni, vagy büszkeséggel mondani: „Abban az időben ezek és ezek vitték a község ügyeit.“ Már amint pusztulás vagy áldás fakadt működésük nyomdokain. A képviselőtestület kezében van úgyszólván a község jövendője. Egy egy szerencsétlen lépéssel, meggondolatlan határozattal vagy a mit sajnos sokszor tapasztalhatunk a közönbös nemtörődömséggel — évtizedekre vissza lehet vetni a község felvirágoztatását. Azért igen óhajtandó, hogy a községi atyaságra a falu legmegbízhatóbb, tevékenyebb és értelmesebb lakosai választassanak meg. A kik az orruknál tovább látnak; akik ösmerik a község sebeit, ügyes bajos dolgait. A kik maguk tiszta Jkezüek lévén, felemelt fővel kívánják meg az elülj áróságtól is ezt a tisztakezüséget. Megverte a jó Isten azt a községet, hol nem e tulajdonságok döntik el: ki legyen községi atya? Ha itt is a szesz, az áldomás vagy a magánérdek dolgozik, vagy pláne dönt Szomorúsággal hallgattuk például csak nem rég egy megyegyülésen felpanaszolni, hogy egy községben bíró uram rendre vette a község erdőjének fáját. Es pedig hallatlan olcsón. Mikor aztán a szeg kiütötte magát a zsákból, azzal védekezett, hogy hát ászén azt a fát mindig két község-atya becsülte meg, ő azután a becslés után fizetett. De úgy tizet lék azt a fát a becsüsök is. No hiszen, mondjuk mi is tiszteljük az ilyen község-atyákat, a kik a közvagyont Csáky szalmájának tekintik. Ilyen dolgokat akár árkus számra sorolhatunk cl annak bizonyítására, hogy bi- zom sokszor a fejétől büdösödik — a hal. A képviselőtestüleli tagoknak nagyon vigyázniok kell, hogy az érdekközösség, a kéznek magunk felé görbülésnek még csak árnyéka se illethesse. Arra valók ők, hogy a közvagyon felett még jobban őrködjenek, mint saját tulajdonuk felelt. Mert a maguk vagyonuknak megkárosítása csak cg}- emberi, családot érint, de a köznek kára százakat és ezreket. A képviselőtestületnek kell kezébe venni a községi jólét érdekében megkivántató újabb mozgalmakat. Pedig volt és van eset reá, hogy éppen kerékkötője a iegüdvösebb I mozgalmaknak. A csökönös mnradiság látszólag talán takarításokat csinál a községnek: valójában pedig kiszámíthatatlan károk okozója - a jövéire nézve. Az okos gazdálkodás nem abban áll, hogy a gyufaszárakban a szorgosságig takarékoskodjunk: a közvagyont meg dobjuk oda a hatalmasabbak prédájának; vagy egyeseknek privát érdekeiért ne nyúljanak olv kúrákhoz, ne tegyünk oly lépéseket, melyek a községnek egykor nagy áldásaivá lennének. A községek képviselői jól gondolják meg, hogy legszigorúbb biráik éppen azok lesznek. kiknek jövőjét koezkára tették. Az újabb nemzedékek!
