Magyar Földmivelö, 1901 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1901-11-24 / 47. szám
372 MAGYAR FÖLDMIVELO pénz áldozatot kívánnak és ezt nekünk kell adó czimen lassan, részletekben lefizetgetni. Kivételnek nincs helye, tehát becsapták Gyuri bácsiékar, amikor azt Ígérték, hogy elengedik az adót, az teljesen lehetetlen. — Hát úgy van, látom édes mester ur, hogy megvest okosan beszél és igazságosan. Dehát emberek vagyunk, elhibázzuk a voksolást, lehetetlen dolgon törtük a fejünket, talán az Isten is megbüntetett és nem segített bennünket, mivel hogy hát bántuk is szépségesen. Vájjon nem fog e haragudni az agrárius képviselő nagyságos ur már ezért? — Legyen nyugodt Gyuri bácsi, hogy nem. — Isten áldja meg érte. Nohát megyek is én épp most la és tízesem ki a porcziómat az utolsó fillérig, mivel hogy úgy sem engedik az — látom — soha el. De nem is kell. — Ezt a gondolkodást látja Gyuri bácsi, már szeretem. Isten megáldja! Marosmi János. Hogyan olvassunk? Itt az idő, mikor a gazdálkodó ember is időt szakíthat — az olvasásra. És szakítania kell, ha azt akarja, hogy szelleme éljen és ne szunnyadjon, mint a természet télen. Mert úgy tudjuk meg, hogy a szellemnek épen azonképen szüksége vagyon táplálékra, mint a testnek. De miként az evésnek, tehát a testi táplálkozásnak meg vagyon a maga módja, regulája; úgy tudni kell azt is, mily módon kelljen az Írással, könyvekkel, újságokkal bánni. Vannak olyan oktondi emberek, akik például emigyen beszélnek — No bizony, minek olvassak, ’iszen nincs nekem abból semmi hasznom. Nincs! Mert talán az olvasás után nem érzik, hogy tele lett a böndőjük, meg megcsiklandozott a gégéjük. Talán bizony azt is óhajtanák, hogy aranyak potyogjanak a magas égből. Hej, pedig a mondók vagyunk, hogy aki helyesen, okosan és módjával tud olvasni, annak nagyobb gyönyörűsége lehet még a jóllakásnál is és akkurátusán szin arany haszna. A helyes és okos olvasásnak első regulája, hogy jól megválaszszuk, mit olvasunk? ’Iszen még az eledelt is megválasztja az okos ember. így kell megválasztani az olvasmányokat is. A rósz könyv, újság, irás, megmérgezi, elbolonditja az embert akár a vitriolos pálinka. De még tán jobban. Mert a pálinkától kijózanodhatik az ember, de ha egyszer a rósz könyv, újság megmarta a lelket, a marást olyan nehezen lehet meggyógyítani, akár a veszettséget. Ugyanazért csak olyan könyveket, újságokat, írásokat ereszszünk be a családi tűzhelyre, meg az olvasókörökbe is, melyeket okos, bölcs, jó emberek írtak és ajánlanak. Mert atyámfiai, vannak ám ma már iró emberek, akiknek mestersége az olyan irás, a mitől szerencsétlenek lesznek az emberek. Ezek kiczifrázzák, kipitykézik Írásukat, azaz édességgel takarják el a mérget, hogy annál mohóbban kapjanak utána. Aztán mit törődnek ők a szegény ember leikével, nyugalmával, boldogságával? Csakhogy a garast zsebbre rakhassák. Tehát csak jó és megbízható könyvet, újságot és írást olvassunk. És aztán, hogy ezt mi módon olvassuk, hogy ne csak gyönyörűségünk, élvezetünk, de aranyokhoz hasonló hasznunk is legyen belőle, azt már majd második rostra mondjuk el. T A R C Z A. Tudja — a módját. Az öreg Barabás bá’ türelmetlenül várta — a szeredát. A máskülönben békés, csendes ember olyan mozgós kezdett lenni, hogy asszony felesége nem átallotta odaszólani a gazdának — Már csakugyan vénül kend, pedig senki se akarja elhinni. — Meg is lehet igy vénülni. Mikor az atyafiak egv-két napra vitték el a Zsuzsát abba a feneketlen nagy városba, osztég hónap számra ott tartják. — Hát ez a baj 1 ’Iszen itt a szereda. Akkorára már ujfent ölelheted. Hát ha szeretik. Meg azt mondotta a kereszt-anyja, hogy bizony a falusi jánynak nem árt egy kicsit »városozni.« Mert legalább tudni fogja a »mód«-ját. — Éppeg ettől félek, bökte ki Barabás gazda. Éppeg attól tartok, hogy nagyon is fogja tudni — a módját. — No bizony, hát mit árt az kigyelmednek, ha a jánya egy kicsit okosodik, csinosodik, talán bizony nincs módja benne. — Nincs! Az én Zsuzsimnak arra valója nincs és nem is lesz. Az ő módja abban légyen, hogy becsületes falusi leány maradjon. Olvan, mint te voltál. Érted'? — Akkor más világ járta ám, jó férjem uram. Ma már nagyot fordult a világ kereke. Szólott az asszony és magára hagyta az embert. — Hm, dörmögött még elkeseredettebben Barabás gazda. A jányom keresztanyja tökéletesen elcsavarta a feleségem fejét is. Isten látja lelkemet, hogy ha száz jányom lenne, nem esnék komaságba az efféle városi atyafiakkal. Kiforgatják a jányomat a maga minemüségéből. Mintha bizony a virágnak szüksége lenne arra, hogy czifrázzák, cziczomázzák. ......Az a bizonyos szereda meg csak megérkezett, vele a Zsuzska is. ügy futott az atyja ura kebelére, hogy ilyen futást, ölelést, visongatást, köszönést csak egyszer látott az öreg Barabás gazda, mikor az atyafiak, azok a városi komák elczipelték a teátrumba. És hogy köszönt az épen látogatóba érkezett tanító urnák az a leány — Aászógája! — Ttyü terringettét, szólott oda dühösen Barabás, tudtam én azt, hogy igy leszen. De hallgatott, mert az asszony meghúzta gérokját, ne hogy valami csúfság essék a tanító ur jelenlétében. Mikoron pedig a tanító ur menő félben volt, ujfent meghajolt Zsuzsa és megvest igy köszönt — Aászolgája! Barabás bá’ alig várta, hogy túl legyen a vendéglátáson. Oda ült a szegletbe, lehajtotta bus fejét tenyerébe és úgy nézett a nagy semmiségbe, mintha bizony egész vagyonát elvesztette volna. — Tudtam, mormogta, hogy ezt az egyetlen leányomat is elvadítják tőlem. Zsuzsika sietett apja urához, hogy megszelídítse. — Hiszen én azt gondoltam, hogy az én apámat a legnagyobb örömben találom. Miért busul tata? — Hm, már tata vagyok neki. Mikor elmentél a háztól, akkor még apád urad voltam. Most már városi tata vagyok. — Ugyan ember, hát hogy haragudhatsz azért, ha a leányod tudja a módját! — Nézdd apám uram, milyen szép ruhát kaptam keresztmamától. És a leány körülfordul, mintha bizony tánczolni akarna. — Sose voltál olyan szép, mint abban a ruhában, a mékben elmentél és nem is leszel te többé olyan feslő rózsa, ha le nem veted. A leány elhalványult. Elszomorodott.
