Magyar Földmivelö, 1901 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1901-11-10 / 45. szám
354 MAGYAR FÖLDMŰVELŐ rást, ha a birói eljárást a sértett, károsított fél indítja meg. Az az jelenti be. Ám, uramfia, de az a szegény, zaklatott, a bérlő kezei közt nyomorgó albéres földmivelő nép gondolhat-e arra, hogy a törvény ótalmát vegye igénybe! Hiszen ő maga se ösmeri baját, mint a sorvadásban levő beteg, a ki nem hiszi, hogy néhány hónap — és meghal. Tehát reperálni kell a törvényt. Mondassák ki, hogy az uzsora hivatalból űzendő bün- cselekvény és a feljelentést a polgári bíróság is megteheti. Múltkor, lapunk zártakor rövidesen hirt adtunk arról, hogy mily veszteség érte hazánkat gr. Széchenyi Pál váratlan halálával. Az elhunyt főur ugyanis testestül-lelkestül munkása, szive volt hazánk földmivelés ügyének. Hét évig volt földmi v elésügyi minisz- t e r. Mikor miniszterré lett, már lelkében hordozta azt a nagy társadalmi munkát, azt az első' rendű kötelességet, a melylyel a haza e földnek és e föld népnek tartozik. Aczélzott erővel fogott tehát a munkához. Nem tőle függött, hogy a legmélyéi)!) szántások sokszor nem vájhattak utat az ő nemes szándékának és törekvéseinek. Az akkori nehéz időkben a nemzet úgyszólván mit sem törődött a gazdavilággal. A kormányzat is elbódult, elhódította a merkátill szellem. Hiszen láttuk a legközelebbi idők küzdelmét. Mily áldozatokkal, mily hatalmas kitartással kellett az agrároknak csak egy lépést is tenniök, a gazdasági válság mii}7 rémének kellett megfenyegetni a nemzetet, hogy a gazdasági erőnek végre engedjenek jogos részt a politikában. Gr. Széchenyi látván az akkori politikának elszomorító jelenségeit — félre vonult, bár nem szűnt meg munkásságával és érdeklődésével az általa elvetett eszmének sziveket szerezni. És bizonyára ő. a legelső úttörők egyike, látta hazafias tiszta örömmel annak a nagy társadalmi munkának megindulását, mely talpra akarja állítani a föld népét, védi a falusi tűzhelyeket, oltalmába veszi a gyöngébbet és őrt áll, hogy a magyar föld a magyaroké maradjon. Az ő eszméjének teljes diadalát nem érhette el. Élte alkonyán csak pirkadása üdvözölhette annak az időnek, melyet a magyar népet szerető lelkében talán oly szépen, kihimezett. A halál elragadta nemzetétől. Ha valakinél, úgy gr. Széchenyi Pál halála alkalmából is láttuk, hogy vannak nagy embereink, kiknek koporsójánál, tűnik csak ki, mennyire szerette népe, nemzete. Az ő koporsójára az egész nemzet ráhelyezte az elismerés, a szeretet koszorúját. A király ő felsége, az uralkodó család, a ministerium, egykori munkatársai, — maga a nép kivétel nélkül hálával, dicsérettel, emlékezettel adózott. A nagy magyar főur ravatala a földmivelés- ügyi palotában volt elhelyezve. Az ő minisztersége alatt épült e palota, innen vitték a munkás, népszerű embert nyugvóhelyére, Nagy-Czenkre, a családi sírboltba, a nagy "Széchenyi porainak tő- szomszédságába. A temetés óriási részvét mellett ment végbe. Darányi földmivelésügyi miniszter megható búcsú szavakat mondott. A többek közt igy szólott: Aki úgy tudott szeretni, mint te tudtál és aki úgy volt szeretve, mint ahogy az emberek téged szerettek, azt megilleti, hogy előre ment szerettei közt pihenjen; aki oly tőzsgyökeres magyar ember és oly jó hazafi volt, mint te, méltó arra, hogy nemcsak családi jogon, de önön érdeménél fogva is abban a földben pihenjen, amelynek minden porszeme meg van szentelve a magyar nemzet előtt, amióta Széchenyi Istvánt ide temették. Itt fogod te aludni, megdicsőült barátom, a te örök álmodat. Itt fogod aludni, ahol a te példányképed, a te vezéred, a legnagyobb magyar, nemzete jövőjéről, dicsőségéről, anyagi és szellemi virágzásáról végtelen álmait szövi. Most el kell válnunk tőled, de most sem hagyunk el téged egészen. Itt hagyjuk azt, ami belőled múlandó volt, de elviszszük magunkkal a te szellemedet. A le szellemed azt mondja nekünk, hogy menjünk és dolgozzunk tovább a magyar földért, a magyar népért ; azért a földért, amelyet te oly híven szolgáltál és azért a népért, amelyet te oly igazán szerettél mindvégig. Gróf Széchenyi Pál, Isten veled!« Gép és szív. ii. A kórházban két súlyos beteg feküdt. Az egyik egy gyáros műhelyéből került a kórágyba. A szerencsétlen munkást leütötte a gép. A másik egy földmives ember, kit az urasági földeken kaszával vágtak meg véletlenül. Ott feküdtek egymás mellett. Mikor seblázukon túl estek beszélgetni kezdettek. — Mi a napszám most az arató embernek, kérdezte a munkás. — Bizony nem sok. De azért tűrhető. — Nekünk sem fizetnek most úgy. A gyárosok nagyon önzők. így beszélgettek a betegek napról-napra, mikor csak veszi észre a munkás, hogy az arató földmives embert egy héten kétszer is meglátogatja majd egy úri ember, majd egy előkelő úrnő. És beszélgetnek vele, gyöngédséggel halmazzák el. Eledelt, erősítő borocskát hoznak nekie. Beszélgetnek feleségéről, gyermekeiről, kiknek otthon semmi bajuk sincsen. — Kicsodák ezek a jó lelkek ? kérdezte végre a munkás. — Az uraságtól valók. Onnan tartják az én szegény gyermekeimet is. A munkás szomorú és szótlan lett. — Mi baja van, kérdezte a földmives, hogy napról-napra olyan szomorú. — Nekem nincs senkim, válaszolt a munkás. E hosszú idő alatt senki sem látogatott meg. Ilyen egy gyári munkás élete 1 A földmives ember mindenben osztozkodott betegtársával. Aztán elmondotta, hogy bizony — Mikor az urasági kastélyban bérlők laktak, nekünk sem volt ám senkink sem. Magunkra voltunk hagyatva. Azt a kis bért kiadták, aztán mehettünk — akár a nagy világba támasz nélkül. — Bizony más a szív és más a gép, szólott a munkás. A gép megadja a mindennapi rideg kenyeret. De a népnek, a munkás embernek másra is van ám szüksége az élet utain. Jó szivekre, vezető kezekre. Ilyenkor tűnik ki, hogy más a szív és más a gép. Liszt Ferenczről. Liszt Ferencz, a hírneves zongora művész, egy alkalommal az oroszok hatalmas czárja előtt játszott. A czár a játék közben környezetével hangosan kezdett társalogni, ami a nagy művészt annyira bántotta, hogy hirtelen félbeszakította játékát. Mikor aztán a czár megkérdezte tőle, hogy miért tette ezt, igy felelt: — Ha felséged beszél, illik, hogy én hallgassak. Gróf Széchenyi Pál.
