Magyar Földmivelö, 1901 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1901-10-27 / 43. szám
340 MAGYAR FÖLDM1VELÖ — No — mondd a paraszt — ilyen fűzfákkal fogom bekerittetni a veteményesemet, a tavaszi napfényben pompásan fognak nőni s derék védő falát alkotják a birtokomnak. — Vette hát a fejszéjét, levágott egy tuczat sarjadzó füzet, meghegyezte őket s elültette. Mindenik szépen megfogant, alól gyökereket hajtott, felül sugárveszőket. A nyár végén reményteljes örömmel nézte a paraszt a fűzfát, mert hat közülük már hatalmasan megfogant. A következő nyáron azonban a juhok négyet megrágtak, az egyik — a megmaradt kettőből — hasonlóképen elpusztult, mig a másik mind terebé- lyesebb lön s derék fává nőtte ki magát. Tavaszszal búgó rajokban dongtak a méhek a körül. A méhek szívesen szállanak meg rajaikkal fűzfákon. S orosz falvakban a parasztok is örömest hevernek a fűzfák alá, mig gyermekeik az ágak közt mászkálnak s hosszú vesszőit tördelik. A paraszt, aki egykor a füzet ültette, rég meghalt. A fűzfa azonban gyönyörűen hajt s pompásan sarjadzik. Nyáron kupalakra lény írják, de tavasszal azért mindig hajt uj, ha kisebb ágakat is, amelyek még mindig elég jó nagyok. Már a legidősebb fiú sem ura a majornak s a fűzfa még mindig hajt, sarjadzik fel a kék levegőbe. Más parasztok élnek s támogatják karókkal, de még mindig nő. A villám pusztitólag csapott hatalmas koronájába, — mindegy! — erőteljes mellékágaiban újra feléled, virágzik s hajt az aranyos nyári napfényben. Egy paraszt leakarta dönteni, hogy csebret faraghasson törzséből, — hiába — fáradtan hagyta abba, szívósan ellen állott, — a fa még nagyon erős volt. Most már féloldalra hajolt e vén ősrégi fűzfa; most csak az egyik oldala tartja, de még mindig erőteljesen hajt s a méhek is minden évben felkeresik. Vidoran zúgják körül s édes mézet szednek üde virágaiból. * Eev napon egy gyermeksereg gyűlt össze a vén fűz körül, lovakat legeltetve. A tavasz már bevonulóban volt a vidékre, de még nem tudta megtűrni a tél hidegét, még mindig hűvös volt s kellemetlen künn a szabadban s a gyermekek fáztak. Tüzet akartak csinálni s szalmát s rozsét szedtek evégből. Egyikök felmászott a fűzre s letörte ágait. Aztán betömték a tüzelőszert a fűzfa odvába s aztán — csuhaj! — föllobbantották a lángot. Az egész hatalmas fa szomorúan kezdett recsegni, majd úgy hangzott, mint valami haldokló nyögése. A nedv felfőtt, vastag füst szállott az égre s a tűz villámgyorsan harapózott el. A törzs belseje egészen fekete lett, a fiatal hajtások elasztak, a levelek elfonnyadtak, lehullottak. A gyermekek később hazaterelték a lovakat. Az egészen kiégett fűz magányosan s elhagyatva maradt a mezőben. Egy fekete holló kerengett körűié s mondá, károgva csapva feléje: — Hó, vén fa, most te is elpusztultál, — Isten veled, — már régen ideje lett volna — Isten veled... S azután elsuhant, ki a csendes éjbe, a halál fekete, komor árnyaként. Gyufa-rejtvény. 111 íme 15 szál gyufa. Akár merre olvasva, a sorok összege mindenfelé 9. Már most el kell III III III venni 4 gyufát, az igy maradottakat pedig ■ - - akként kell elhelyezni, hogy a sorok összege ' I * mégis 9 legyen. (Megfejtés a jövő számban.) ISMERETEK TARA. Egyetmást a lappokról. Tudjátok-e, hogy az örök jég és hó honában élő szegény lappokkal atyafiságban vagyunk. Egy csomó magyar tudós azt állítja, hogy mikor őseink kivándoroltak Ázsiából, egy csoport elszakadt tőlünk s nem nyugatnak jöttek, hanem fölfelé haladtak északnak. Ezekből lettek aztán a finnek, a finnektől megint elszakadva, kerekedett ki á Japp törzs. Hát természetesen ez csaknem olyan Ádámról-Éváról való atyafiság, ámbár meg kell adni, hogy a finn tudósok is ezen a nézeten vannak. Mert a finnek derék, okosnép, tudomány, műveltség virágzik nálok. Lapp rokonaink azonban nagyon egyszerű, szegény emberek. Ott élnek fent Európának a legészakibb részében. Norvégiából, Svédországból, Finnországból s az orosz birodalomból egy-egy darab havas, jeges föld képezi azt a területet, melyet a lappok földének neveznek. Kevesen is vannak, harminczezerre se becsülik létszámukat. Fogynak, pusztulnak, mi nem is csoda, mert örökké hóban, fagyban élnek. Nincs ott rét, mező, nem terülnek el gazdagon termő szántóföldek. Csak hó sivatag, meg itt ott fenyves erdő és- mohával, zuzmorával fedett térségek. Persze van módjuk a szánkázásban. Egyebet sem csinálnak, mint szánon ülnek. Van egy áldott jó háziállatjuk, az iramszarvas. Ezt fogják a szánba s a derék szarvas nyilsebesen szalad. Néha, ha nem messzire akarnak menni, kézzel is elhajtják a szánt. Nagy kapaszkodó rúd segítségével tolják, kormányozzák, mint a csolnakot szokták. A fagyos havan könnyű igy is repíteni a szánt. Gondolhatjátok, hogy iskolának bizony hire sincs a lappok között. Ott nem igen tanítják a gyermekeket tudományra. Nekik csak egy bölcseségre van szükségük, hogy halat, fókát tudjanak fogni, meg az iramszarvast felhasználni. Templom azonban itt-ott még akad. mert becsületes keresztények. Igaz,, hogy nem régóta, ezelőtt pogányok voltak. Most az a fele, mely Norvégia és Svédországra esik, protestáns, az oroszszal határos másik fele gör. katholikus. Falvakat, városokat hiába keresünk a lappok földjén. A norvég partvidékén még csak vannak itt- ott szilárdabb kunyhók, melyek egy-egy telepet képeznek, de arébb már nomád életet él a nép, azaz csoportonként vándorolnak. Néha le is telepednek, de mikor iramszarvas csordájuk föllegelte azt a sovány zuzmót és zöldséget, amit találhattak, hát mindnyájan felszedik a sátorfájukat s neki a nagy világnak, gyors szánjaikon elnyargalnak. Addig mennek, mig megint alkalmas helyre nem találnak. A lapp nép jó, becsületes, istenfélő. Némelyik közülök tud írni és olvasni. Megtanulják egymástól s az olykor hozzájok vetődő papoktól. Törvényre nincs szükségök, mert szegények, egymástól semmit el nem vehetnek. Úgy élnek, mint az ég madarai. Ma itt, holnap ott. Valósággal társadalmonkivüli állapot ez, melyben nem a jog, hanem az erény adja meg az együtt lét lehetőségét, nem lévén a létfentar- táson és valláson kívül semmi, a miért csak valamennyire is lelkesednének. Hát bizony ugy-e, nem igen kívánkoztok szegény atyánkfiainak sorsa állapotjára. *** Éjszak lakói. Lapp hazában örök a tél, Jeget, havat kavar a szél. Nincs ott soha virágos nyár, A lapp ember jégsiken jár. De földjét mégis szereti, Hiszen hazája neki!