Magyar Földmivelö, 1901 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1901-09-15 / 37. szám
290 MAGYAR FÖLDMIVELÓ is becsukandó dohos, egészségtelen helyiségeket, melyek népünket mérgezik? Nem akarjuk ezt egy pillanatra sem feltételezni. Ugyanezért ideje már, hogy hazafiai és testvéri szeretettel okosítsuk fel egymást ama bepanaszolt, megvádolt szövetkezetekről. Az az, lássunk már tisztán! Ugyan azért megkíséreljük a nevezett kamarának saját jelentéséből, beismeréseiből a jövő alkalommal kimutatni, hogy mennyire tévednek, mikor a szövetkezetek létjogosultsága ellen kapálódznak és ezekben a mozgalmakban —■ olyan feketére festett ördögöket látnak. Tanulj, hogy boldogulj! Rég nem volt Szépfalván oly élénk élet, mint épen ma. Mindenki kiváncsian várja a falu egyik uj elüljáróját, a most megválasztott tanítót. Az öreg rekt’ram már nyugalomba lépett. Méltán megérdemlett nyugalomba 50 évi hű szolgálat után. Édes apaként tisztelte őt a falu apraja s nagyja egyaránt. De hogy is ne, hisz alig van a faluban valaki, ki mástól tanulta volna az öreg A-t. Könnyen megmagyarázható tehát azon érdeklődés, mivel a falu népe a tanító iránt viseltetik. — Vájjon lesz-e olyan, mint az öreg rekt’ram volt ? Ezen kérdéssel törődtek a szépfalviak. A várva-várt vendég megérkezett s egyenesen az öreg rekt’ramhoz szállott. Az asszony-népség az első látásra rátette nyelvét. — Szép, derék, józanéletü s nem gőgös ember. Délután a templom után a tiszteletes ur kihirdette, hogy a ki az uj tanítót közelebbről is akarja ismerni, kerüljön be az iskolába. Elsőnek a tiszteletes ur szólott. Bemutatta az uj tanítót, felkérte nemes hivatásának buzgó teljesítésére és végül a falu jó indulatába ajánlotta. Most az uj tanitó vette át a szót. ígéretet tett, hogy elődjének nyomdokain fog járni s különösen kérte a családapákat, hogy gyermekeiket rendesen küldjék iskolába s ne maradjon a faluban egy gyermek sem iskola nélkül, mert bizony hazánkban még nagyon sok ember van ki nem tud még Írni s olvasni sem. — Igen ám, de szegények vagyunk. Nincs miből csizmát, gubát venni gyermekeinknek. — így gondolkoztak többen a hallgatók közzül. De hiszen nem azért tanitó a tanitó, hogy ezt észre ne vegye, ha szóval ki nem mondják is. Erre is igen szépen s sokat igérőleg felelt meg az uj tanitó. — Tudom, hogy igen sok gyermeket visszatart az iskolától a szegénység, de ezen is segíthetünk. Szövetkezzünk — Ennél sem kellett több. — Mi Isten csudája az a szövetkezés, hogy minden ellen jó? — gondolták többen. Mások pedig: — Hát mán azért is bankot kell állítani? — Ezek persze már hallottak valamit harangozni a szövetkezetekről. — Korántsem akarom, hogy bankot állítsunk, csak azt, hogy, kinek jut egy pár fillére a jótékony czélra. szövetkezzünk, mit egy ember magában meg nem tehet, tegyük meg közösen 1 — De hogyan? kérdik tisztelt hallgatóim. Hát úgy, hogy többen összeállunk s mindent elkövetünk, hogy szegénysége miatt senki se maradjon el az iskolából. A mennyit magunk képesek leszünk áldozni, összeadjuk. Hozzá fognak járulni az üdvös czél eléréséhez maguk a gyermekek is. Szép szavakkal lelkűkre beszélek: — Lássátok ezek meg ezek nem jöhetnek iskolába, mert nincs ruhájuk, ha haza mentek kérjetek szüléitektől egy pár krajczárt, vagy egy elhasznált ruhadarabot, bogy segithessünk rajtoki Ha a gyermek hazamegy s szépen előadja mire kérjük a krajczárt s az elhasznált ruhát, vájjon az az apa, vagy anya, ha csak van miből, meg fogja-e tagadni gyermekének könyörületes szivéből jövő kérését. Vájjon lesz-e oly elfásult, hogy gyermekének oly igazi bánatot szerezzen kérésének megtagadásával? Aligha 1 Meglátogatjuk a földes-urat is és előadjuk alázatos kérésünket a gyermekek ügyében. Sőt tovább megyünk. Megjelenünk a korcsmában is és néhány szivre- ható szóval talán tudunk néhány fillért koldulni azon szegény (?) emberektől, kiknek borra-pálinkára jut. Kérdem, ha valakinek jut négy kupiczára s szépen körülvesszük, szivére beszélünk, nem elégszik-e meg hárommal s nem ajándékoz-e egy kupicza árát a „Szegény iskolás gyermekeket felruházó szövetkezet“ pénztárába? Alig hiszem. így aztán az egyesült erővel összerakott fillérekből koronák, a koronákból pedig a szegény gyermekeknek csizmák és gubácskák lesznek s senki sem fog az iskolából elmaradni. Még néhány szóval befejezte az uj tanitó beszédét s mindenki azon meggyőződéssel távozott, hogy párja lesz az öreg rekt’ramnak. * * * — Na csak a’ kell még, hogy ezt is a nyakunkra hozzák, majd meggörnyedünk a nagy adó alatt most is. Még odaadjuk keservesen keresett krajczárunkat, hogy csizmákat vegyenek belőle. Mindnek van apja, vegyen ! Ilyenforma beszédet folytatott egy atyafi a korcsmában. — Oda hát! — hangzott a kurátor uram szava. — De nem csak oda fogjuk adni, hanem odaadjuk most! S ezzel egy 20 fillérest tett az asztalra. A példát tett követte. A körülötte lévők, kik megértették a tanitó ur beszédéből a dolog velejét, mind megnyitották bugyelárisukat. Addig nyitogatták, mig azon vették magukat észre, hogy 2 korona gyűlt egybe. Mindjárt határoztak is a pénz sorsa felől. A kezdeményező, azaz a kurátor ur vigye el a tanitó úrhoz, mutassa meg, hogy mi valóban megértettük beszédét. A tanitó urat a tiszteletes urnái találta a kurátor, hol rajtuk kívül a káplán, jegyző, biró, urasági- ispán s még többen is voltak. Nagy örömmel vették az áldozatot s örültek, hogy az alapot maguk a szegény emberek teremtették meg. A példa hatott. A 2 korona mellé gyűltek a fillérek (s talán a koronák is) s csakhamar 20 korona feküdt az asztalon egy közös czélra feláldozva. Ez még nem volt elég. Munkásságukat, amint tervezték, tovább is folytatták s eredmény lett, hogy a falu minden gyermeke rendesen járt az iskolába. Midőn pedig a gyermekekből hasznos polgárai lesznek a hazának, mily szép lesz, mindenki fog a faluban tudni írni és olvasni. Szépfalván kinek és minek köszönhetik e szép eredményt? A jó lelkű adakozóknak s végsorban a szövetkezésnek. Hányfaluban nem lehetneezt megtenni? K. K. Zöld hó. Zöld havat három helyen lehet találni, és pedig a Hekla hegy tövében (Izlandban), az Obi folyó torkolatánál és Quito közelében Dél-Amerikában.
