Magyar Földmivelö, 1901 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1901-06-23 / 25. szám
MAGYAR FÖLÜMIVELŐ 1% TARCZA. A magyar nép és a madár. — Herman Ottó könyvéből. — A példabeszéd tanuságtételei. Nem igen van a földkerekségnek oly népe, a mely a madár életének megvigyázásában és magyarázásában vetekedhetnék a magyarral. Nagy mondás; de be is bizonyítjuk. A nép tudása és bölcsesége őseredetű példabeszédben nyitja legszebb virágát; a példabeszéd pedig nemzedékek tapasztalásának világos tanuságtétele. Ezért intés a nagyraláló, de doiogtalan, lusta embernek ez a mondás: „Senkinek sem röpül a szájába a sült galamb.“ No nem! Meg kell a falatot munkával, szorgalommal keresni; meg kell szolgálni! És milyen mélyre vág a példaszó: „Szegény urnák galambdacz a mészárszéke.“ Bizony, ha elprédálta örökét, ha kerüli a munkát, még ezen alul is sülyedhet; de bezzeg nemcsak az ur, hanem a legkisebb gazda is, ha préda a czéda! „Holló hollónak nem vájjo ki a szömit.“ Nem bizony, mert dögön felébe, fiumadár pusztításban maga is űzi a holló-gonoszságot. „Holló fészkén hattyút keres.“ Bolondnak vállalkozása ott keresni a tiszta fehéret, a hol a fekete terem, — az ártatlanságot a bűn tanyáján. És mikor a varjú fölkap a házorom károgójára, mit is kiált csak ? „Kár, kár Varga Pál Hogy a fejed áll.“ Vagyis, hogy megérett az igy megszólt ember akár a hóhér pallossáral „Sok tud disznót győz.“ Ez arról is szól, hogy a gyenge, nagy számban egyesülve letorkolhatja az erőset. De más ám a ludrói szóló tanúság ebben: „Akármeddig neveled a libát, csak lúd lesz abból.“ Más szóval: a kinek czinegefogó a feje, abból a nevelés sem teremt bölcset. „Sok sas, sok dög.“ Mily remek, igazi képe az erőszaknak és következésének; de szól ám a példabeszéd a sas nemes tulajdonságairól is, a mikor mondja : „Sas nem fogdos legyet.“ Nem is illenék a hatalmas madár nemességéhez, hogy hitvány légybe vágja karmait; — intés ez a hatalmas embereknek is, hogy kímélje gyönge embertársát. „Sokat akar a szarka, de nem bírja a farka.“ Bizony nem is igen volt a világ folyásában annyi nagyot akaró, keveset biró emberszarka, mint van ma. Egészen mást és igazat mond ez: „Csereg a szarka, vendég jön.“ Nem is babona, mert a szarka nagyon szemes madár, idegent látva hangot ad s az idegen sokszor vendég is„Hitvány madár, ki fészkét rutitja.“ Madárra czéloz, embert talál; mert bizony nem is ritka szerzet az az ember, a kit hitványsága megront, hogy még saját fészkét sem kíméli meg; megszólja, rutitja. Szegény ember házát mondja fészkének, meg is van a hasonlóság : kicsi madár fészke fűszálból készüÉ szőrrel, tollal van bélelve — bokor ága hajlik reá, elrejti a fészekrabló elől; — kicsi ember fészke a z.supos ház. Hálóhelyén, vaczkában tollas derekalj, párna hívogat; ráboruló ákácz ágazata védi sok minden bajtól, adja az árnyékot, a melybe emberfia visszavágyik, bárhova veti is a sors hatalma — mert az' a viskó neki édes otthona. „Ritka madár a jó asszony.“ Pedig abba az emberfészekbe az kell, mert a nélkül a legszebb ház is csak sivárság tanyája; és ilyen tanyán sok a szégyen, a bánat, a miről aztán már „A verebek is csiripolnak.“ No de legyen elég ebből ennyi; mert ha a toliam nekiszilajodik, nehezen vagy sehogy sem keríti annak a sornak a végét, a melyet a nép bölcsesége a madárból és természetéből kiteremtett. Bevégzem tehát a sort a szalmafedelű viskók leghívebb barátjával, a háznép gyönyörűségével, a füsti fecskével, mely istállóba, eresz alá, de még a kürtőbe is építkezik; bizodalmas barátsággal tekint a ház életébe; szemed láttára költi ki és neveli fel kicsinyeit — elszáll télire délszaki vidék messze távolába; de hűségesen visszatért régi fészkéhez, hogy újból gyönyörködtessen nyilaló röpülésével, fiainak ápolásával, etetésével, de azzal az egyszerű dalával is, a mely már hajnal hasadtával hangzik föl és igy kezdődik : Kicsit, a kicsinek, nagyot a többinek. iMinden családos ember számára ez a legdrágább példái Csontos Dömötör biró uram csöndes órái. így van az jól 1 Pászror-emberre is van szükség, nem csak miniszterekre, meg tudósokra. És hát ha miniszter meg tudós uraknak konvenczió- juk tetejébe dukál az érdöm köröszt: úgy a szegény pásztor-ömbörse pá- ratlankodjék ez erányban. — Olvasom, hogy Naugrád megyében, mán mint Szebellébben friss jó egészségben, minden recef nélkül él egy öreg pásztor, Jávorka György. Hajtja már egy néhány napok óta — hatvan esztendeje éppeg — az községbéli gulyákat. Ennek a jó Györgynek a király ő felsége falujához való állhatatosságáért — a fődminiszter előterjesztésére — ezüst érdem körösztöt küldött. — így van ez jól, mondok megvest. Mert a mit egyször mögmondok, az mögvan mondva. Hát hadd lógjon azon a pásztor kebelen is a király érdöm- körösztje és álljon mög rajta a falu szöme. Adja meg osztég a jó György bátyónak, hogy még sokáig pelpázzon közöttünk. * — Aszmonda a viczespán ur nekem, hogy bizony Csontos uram, mán a kend haja is tarkul. — Hát, mondok bizony viczespán ur a sok gond mög ősziti az embört, kivált a ki biró. Mert hát — úgy vagyon, a közönséges embörnek is lóg néha a feje, hát még a bírónak. n
