Magyar Földmivelö, 1901 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1901-01-20 / 3. szám
20 MAGYAR FŐLÜMIVELŐ TÁRCZA. Utolsó szó Istenhez. Ha megállasz az akarattyai szélfánál szabadon járhat körül szemed az egész balatoni vidéken. Fehér szürkeségnél azonban alig láthatsz egyebet. A környék hegyei egymásba olvadnak s lábaik összenőttek a parti jéggel. Erdők, mezők, nyaralók egy színre váltak. Imitt-amott hófuvatagok nyoma. Se madár, se ember, se vitorlás, se gőzös sehol. Még a nádat is eltemette a hó! Előtted áll a világ egyik legszebb tája s te nem látsz belőle semmit. Néha délelőttönkint itt ott a messzeségben néhány fekete pont. S mintha mozognának is. Ezek halászok. Léket vágnak, vagy a kerítő hálót szedik össze. Ezen kivid semmi élet. Ha szél nincs: a teremtés előtti némaság vesz körül. A Balaton jege megbirja az embert. Meg még a terhes kocsit is. De azért nem örül rajta, ha az emberek tipródnak fölötte. Néha bosszút is áll érte. egy-kettő középidejü. a többi fiatal surján legény. Csak a part mentén akartak egy kerítést vállalni. A lékelés, a hálóeresztés meg is történt rendesen, békességben. Tizenegy óra tájban hozzá akartak fogni a húzáshoz. Akkorra Somogy felől heborult az ég. Sötét szennyes fellegek jöttek irtóztató gyorsasággal. Egy perez alatt megjött a vész. Balatonparti ember vésznek nevezi a vihart. Eltalálta jól. Akit a vihar a Balaton ölében talál, az bizton oda vész. Isten legyen ahhoz irgalmas. Megjött a vész ... Zúgva, bömbölve nyargalt előre a vihar, mint a neki vadult ménes a pusztán. A mesgyétlen jégén szemközt vele meg nem állhatott senki. A havas eső csapkodása elől a part felé menekültek mind. Egyszerre borzasztó csattogás hallik. A vihar súlya alatt megroppant a jégmező s darabokra szakadozott a jég, A nékibőszült szélvész maga előtt hajtotta a széttördelt jégtáblákat. Szegény halászoknak még imádkozni való idejük sem maradt. Isten legyen annak irgalmas, ki a veszszel a Balaton jegén találkozik. Kis gyerekkoromban hallottam egy szemtanútól az alsóörsi halászok szomorú históriáját. Nagyanyám testvérje beszélte el. ő látta az egész dolgot s még húsz esztendő múlva is könnyezve emlékezett rá. Vagy hetven esztendővel ezelőtt tizennyolcz alsó-örsi halász kora hajnalban bement a jégre halászni. Tizenkilencznek kellett volna lenni, de egyik valami okon otthon maradt. Tizenkilencz emberből állott egy bokor halász. Karácson szombatja volt. Szerencsét kerestek. Már deczember derekán megdermedt a viz színe. Teljes szélcsend volt, még hó se szitálta be a fényes jeget. A határtalan jégtükörben sugaras jókedvvel nézegették magukat a hold és a csillagok. Vastag még nem volt a jég, kocsi még kevés járt rajta. A tizennyolcz halászból öt-hat volt élemedett, Tíz halász csakhamar eltűnt. A jég temette, a hullám nyelte, vagy a vihar sodorta-e el: Ki tudná azt? Egyik se tudta elmondani, hogyan esett hirtelen jött szomorú halála. Nyolczan véletlenül egv nagyobb jégmezőre kerültek. Ezt a jégtutajt a szélvész a falu felé hajtotta. éppen hazafelé __ Ha a vihar útközben mást ne m gondol, ha rossz indulata erőt nem vesz rajta, akkor nyolcz ember megmenekül. A jégmező partjain fon\ habzik a hullám tajtika. Maga a jégmező csendesen úszik előre, csak a vihar tánczol rajta s nyolcz halálra szánt embert visz a hátán. Ott fönn a fokon, a domb tetején emberek, asszonyok, gyermekek, rokonok, jó barátok állanak. Zokogva, jajgatva imádkoznak azok fölött, a kik már a jég alatt nyugosznak a vizek mélyén és azok fölött, kik még csak ezután kerülnek oda. Mindhiába ...... A falubeliek ugyanis hamarább észrevették a vihart, mint a halászok. Rögtön összeszedtek minGalyhordás — a szigetről
