Magyar Földmivelö, 1901 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1901-05-19 / 20. szám
MAGYAR FÖLDMIVELŐ 15(5 A szála veszettül ki volt világítva, csak úgy vakított a nagy világosság. Az ajtó előtt egy vékony dongáju gálába bujt, barátságtalan arczu, borzos fejű idegen ember jár fel és alá és rémitő csudákat, ámu- latos bűvészeteket ígérve ugyancsak szép sikerrel csalogatja az ácsorgók tömegéből egyiket, másikat befelé a bűvészterembe, a csudakamarába. A mi hely van a vendégfogadóban, tele van az az utolsó szegletig. Azért a bűvész csak egyre-másra toborozza a néző közönséget s szavának van is foganatja, jóllehet kötve hisz a magyar s hanyatfővel ritkán rohan bele a veszedelembe, inkább csakúgy ap- ránkint. — Érdemes lesz-e? — olyik-olyik a szomszédját gyengéden oldalba bökve. — Tudja a patvar! Nem tapasztaltam még efajta csalafintaságot, — hangzik a bölcs válasz, de mikor a faluesze, a biró is becsetlik az ajtón, utána tódul mind, kinek 5 pengő krajczárja van. Azt hiszi némelyik, hogy még a sírban sem nyugdnék édesen, ha meg nem nézné a tűz és kardnyelő fakirt, vagy mit . . . Kilencz órára megtelik az egész terem. Ott van az egész falu, nem maradt otthon más csak ágy vagy házőrző. Bár eleinte úgy volt, hogy 8 órakor kezdődik a bűvészkedés, fél kilencz is lett, mire a várva várt csodateremtő komédiás előállott. Sok mindent mutogatott, de biz én szépségesen elfeledtem, csak egyik-másik jut még eszembe, amelyik mélyebb nyomott hagyott emlékezetemben. Olyan ügyesen kergette és találgatta kifelé a kártyát, hogy Luczifer se különben. Rátottát főzött a Sántha Péter kucsmájában tűz nélkül, csakúgy bűvészszóval, egy egész ármádia skátulyát szedett elő a tanító ur pincséből. Minekutána lenyelt egy valóságos égő gyertyát, s megivott egy pohár vizet, akkora selyemszallagot húzott elő a torkából, hogy három lakadalomba se kell annyi! — De még ez hagyján 1 A java még csak ezután jött. Egyszer csak elképed az arcza és elkezd veszettül veszekedni két ember. Amint a Kókler mondotta ő volt az egyik, a másik meg Luczifernek a sógora, valami nagy kutya az alvilágból. Beszélgettek olyan szörnyűséges dolgokat, hogy belefáradt az ember a hallgatásba is. Egyik-másik félénkebb természetű már otthon is szeretett volna lenni. Csak az nem fért a nézők fejébe, hogy hogy beszélhet két ember, mikor ők csak egyet látnak, — a bűvészt. — Hát azért ördög, hogy ne lássák! — feleli a szemfényvesztő. — A hasából beszélt az istentelen 1 — okoskodik a Tarkós Miksa, ki mostanság került haza katonáék- tól s a városban több efélét is látott már, még tán színházat is. — A bizony! Nincs máskép! — erősiti a tudá- kos esküdt a Gangos Nagy István. — Hunczut fortélya van ennek a bűvészségnek ! Még az ördögöket is az ujja köré csavarhatja az ember, ha érti a módját! — mondja a kókler komoly képpel. — Hát szellemet nem tud az ür előrukkoltatni ? — Hogy ne tudnék ! Azt hiszi kend csak afajta gyüttment csepürágó vagyok. No hiszen akkor rossz kerékvágásban tévelyeg az esze. De várjunk sort. — Uraim baj van! Tolvaj van kendtek közt! Valaki elcsente a gyürmet. Nojszen nem azért vagyok bűvész, hogy megkeritsem. Rögvest megmondom kinél van. — Biró uram! — mondja nagy komolyan — tegyen kend igazságot, kerítse kézre a tolvajt. Kemény volt a dió de azért a faluesze megpróbálta feltörni a diót. Lássuk hogy sikerült. Szivszorongva, visszafojtott lélegzettel hallgatta mindenki. — Hát itt csak gyanakodni lehet! — bökte ki nagy képpel. — Azon vélekednék, alig ha nem Kezes Jankónál van. — Van a fene! — méltatlankodik a Kezes Jankó. — Dejszen neked hosszú ujjad vanl —rivalnak rá mindenfelől. — Csendet emberek! Majd igazságot teszek én. Csak legyenek türelemmel. Majd megmondja a valóságot a Salamon pálczája. Ezzel valami fényes bot félét szedett elő a czak- kumpakjából s a füléhez tartotta. Olyan csend volt a teremben, hogy még a szuszogás se hallatszott. — Hát tudják kinél van a gyűrű ? — Kinél? kinél? — kíváncsiskodott az egész közönség. — Nohát a gyűrű a biró uram jobb lajbi zsebében van. — Énnálam?! —szabadkozik a megrémült biró. — Biz az kednél van ! — erősiti a szemfényvesztő. — Ki hitte volna ? — Ez betett neki! — A bírónál ? — hangzott mindenfelől. — És még rám akarta kenni, — mondá nagy önelégültséggel a rágalmazott Kezes Jankó. — No ne sokáig teketóriázzunk I Adja csak kend azt a gyűrűt. Verejtékes homlokkal, kipirult arczczal s hebegve kutatta ki a zsebét a biró s csudák csudája igaza volt a bűvésznek, ott volt a gyűrű. A méltatlankodás zaja zúgott végig a hallgatók és nézők seregén s a biró uram hamarosan elkertelt, mint a ki rossz fát tett a tűzre. Azóta máskép se hívják csak Gyűrűsnek. Még a rakonczátlan gyermekek is azt kiáltják utánna: — Ehol mén Gyűrűs bácsi I Hát ez volt a csákányszegi komédia! JW. K. A rózsa eredete. A rózsaágat egyszer bárányka rágicsálta, Csak kedvtöltésre tette, megsérteni nem kívánta. A rózsaág ezért a báránytól büntetéskép Kis gyapjucskát lecsípett, maradt neki elég még. A kis gyapjút az ág most erősen tartogatta, És jött a csalogány és fészkét rakni óhajtá. Szólt: Add nekem a gyapjút és kis fészkem, ha kész Majd eljövök s hálából dalolgatok te néked, [lett, Megkapta, elvivé és amint eljött, dalára Örömtől és gyönyörtől rózsa termett az ágra. Riickert után : Csicsáky Imre. Gabona-eső Minden csepp, mely megfelelő időben hull alá a felhőkből, gabonát hozhat ugyan és igy a gabona-eső nem különös, csodálatos esemény, de igazi gabona- eső mégis a legnagyobb ritkaságok közé tartozik. Négyszáz ötven éve éppen most, hogy egy német egykori újság tanúsága szerint a thüringiai Wie m a r és Auerschstat környékén valóságos gabona-eső volt. »1550-ben, junius 25-én, keresztelő sz. János ünnepe utáni csütörtökön — igy Írja az említett német újság — Weimar és Auerschstat környékén nagy mennyiségű rozs és búza esett az égből. Némely helyen cgy-két ujjnyi vastagságban feküdt a leesett gabona, amelyből Ízletes kenyeret is sütöttek. Egy Weimarban lakó nürnbergi irta ezt testvérének, aki Nürnbergijén lakik és néhány szemet is küldött neki abból a gabonából, amely az égből esett. De mások is kaptak hirt erről az eseményről. Vájjon mit jelentsen ez a csoda, az el van rejtve az emberi bölcseség elől. Azt egyedül az Isten tudja. Az Isten művei kifürkész- hetlenek. Mivel azonban Istennek munkái hűek, bizalommal remélhetjük, hogy Isten ezt is nevének dicsőségére és • mindnyájunk javára fordítja.« (Nyomatott Nürnbex-gben Hamer István által. 1550. Képben is bemutatja az újság ezt a csodálatos eseményt.)
