Magyar Földmivelö, 1901 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1901-01-13 / 2. szám
15 MAGYAR FÖLDMIVELŐ — Hát hány hold földje volt tavaly Gyuri bátyámnak'? — Tavaly volt 38 hold földem a réttel együtt. — Hát az idén ? —• 48 hold az összes, mivel vettem még 10 holdat. — No hát meg van magyarázva a dolog, a kinek több földje van többet fizet, kinek kevesebb, az kevesebbet. — De ennyi adót talán senki sem fizet, ■aint én? — Hát a földes ur, Bánfalvy ur? — Bánfalvy urnák ha nem tetszik adót fizetni, adja el a földet! Akkor nem lesz baja a sok adóval. — Hát úgy tegyen maga is Gyuri bácsi, mint másnak ajánlja. — Nem vagyok bolond tanító ur, alig birtam megkapni. Inkább több adót fizetek. — No látja kend itt az igazság. Marosán, J. TÁRCZA. ■ Harangoznak! Kurcz Mártontól. Egy éve már annak, hogy Julis asszony özvegy. Azok, akik érdeklődnek iránta, — falun mindenki érdeklődik felebarátja iránt — bámulva kérdik egymástól: — Még sem gondol a férjhez menésre ? — Mem biz a lelkem ! Pedig a tanító, a Sárbogárdi uram szívesen elosztaná özvegysége bu- bánatát. Az uramtól tudom. Az pedig csak tudja, i mert a minap hogy ott volt nyomtatni a )<ét lóval, a Ráróval meg a Csillaggal... nagyon jó két állat, nem is válna meg tőlök az Andrisom ... Hát amint mondanám, akkor látta, hogy a tanító ur olyan halkan, komolyan beszélt az asszonynyal. mintha biró uram előtt állana és Ítéletét várná. — No mi az az egy-két szó ? Van is eszében Sárbogárdi urnák! Mintha nem megtalálhatná a legderekabb gazdák házánál azt, a mit keres, a feleséget. Itt van mindjárt... — Ej lelkem, szomszédasszony, de hát ki tehet arról, ha az özvegy két szeme babonázta meg ! — No, már én csak azt mondom, hogy nem lesz a dologból semmi. Semmi! A Hávorék (Erzsijét fogja elvenni, meglássa. Azt a! Hiszen én láttama saját két szememmel, hogy megölelte a kert végében, a hol az (Erzsi gyomlálgatott. Ha nem igaz, akkor az sem igaz, hogy a nap süt a fejünk felett! — Én is tudom, a mit tudok. Higyjen a szavamnak, Julis asszonyt fogja elvenni. Mig a szomszédasszonyok igy tanácskoztak annak a sorsa fölött a kihez tulajdonképpen semmi közük sem volt, — azalatt az özvegy szobája ablakánál ült és kis fia ingét varrogatla. Fiatal volt még. Arcza nem olyan halvány mint a kinek nagy bubánata szokott lenni, ügy látszik, már belenyugodott a változhatlanba. S ki tudja, a pletyka nem igazat szólott-e, mikor a tanítóval együtt emlegette? Az az egy bizonyos, hogy ilyen fiatal asszonynak nagyon bajos magánosán élnie. Nem csak azért, mert a rágalom hamar a nyelvére veszi, hanem azért is, mert olyan az élet viharában magán álló nő, mint a szelek csapásának kitett folyondár. Szüksége van a tölgyre, mely védet és támaszt nyújtson neki s melyet szeretően átölelhessen. Azonközben mig varrogat emlékei jelennek meg lelkében. Helyre egy leány volt s vagyonra nézve sem utolsó a faluban. Jártak is utána legények. A boldogult ura is meg Sárbogárdi is. A többiek azóta mással vigasztalták meg magukat. Csak Sárbogárdi maradt az a mi volt. életében és szerelmében, a ki idáig mindig tudná várni és várna még tovább is ki tudja meddig! Pedig Julis asszony nem idegenkedett tőle mig még asszony nem volt. S hogy ma nem Sárhogárdiné asszonyom, az az édes anyja miatt van. 0 akarta, hogy a bol- dogulthoz menjen s ő megtette. Nem is leit boldogtalan a férfi oldala mellett, mert az nagyon szerette őt, hanem azért mégis hiányzott valami a teljes boldogságból. Egy csepp, egv pont egy mcgnevez- hetlen valami. De azért hűséges felesége volt. Nyájas szavakkal űzte el ura homlokáról a gond sötét fellegét. Betegségében szeretettel fáradhatatlanul ápolta. Milyen nehéz napok voltak azok! Egy köny lopózik szemébe midőn az ágyon hánykolódó betegre és a síró fiára gondol. Annak fájdalmát kellett enyhítenie, csititania. Aztán elkövetkezett a gyász napja. Az ura halállal vivődöd. Oda inté magához az asszonyt, megfogta a kezét és hosszasan nézett annak könvező szemeibe. Jó anyja leszel-e a fiúnak, a Jóskának?‘No ne sírj édes Julcsám! megnehezíted az elválást, ígérd meg s nyugodtan hagylak itt benneteket. I.átod az Isten nem akarja, hogy közietek maradjak. Az asszony ráborult az ágyra és sirt. A haldokló kissé fölemelkedett, megcsókolta a fájdalmában vonaglót, mi közben a fülébe súgta : — Ne légy mostohája a gyermeknek. Szeresd őt értem s emlékezzél meg rólam, ha ismét férj ... Meghalt. Utolsó szavát nem bírta befejezni. E pillanatban megcsendült a harang és hangja áthatolt a levegőn abba a kis szobába, hol egy elköltöződnek árnya még ott lebegett egy fájdalomtól sújtott anya és árva gyermek fölött. Idáig jutott emlékeikben az özvegy mikor Jóska fiú belépett a szobába, megcsókolta az éde& anyját mint rendesen ha az iskolából haza ment. — Jól viselted magad ? —- Jól, a tanító ur megdicsért. Egyébiránt ez: mindennapi dolog volt. A tanító ur mindig megdicsérte Jóskát, a miért a többiek irigykedtek reá és elpanaszolták otthon. Az öregek ebből világosan látták, hogy Sárbogárdi uram tulajdonképpen nem a Jóska kedvét akarja megnyerni, hanem a Julis asszonyét. S ez csak újabb anyagot adott a pletykára. — Már bizonyo's, hogy elveszi! A gyermek, a ki jelen van a beszédnél, nem érti ugyan világosan, de annyit tisztán hall. hogy a tanító ur azért szereti Jóskát mert az anyját feleségül akarja venni. Es ezt meg is mondják Jóskának az iskolában. A fiúnak ez szeget üt a fejében. Mikor az anya ki kérdezi a kis fiát, hogy viselte magát, mint tanult az iskolában, Jóska azt kérdi: — Édes anyám igaz, az hogy ezentúl a tanító' ur lesz az apám ? Meglepetve néz rá fiára Julius asszon}-. — És te nem szeretnéd fiacskám? — Nem! — szól röviden Jóska és kimegy a szobából. Julis asszony fölállott és a fia után nézett, ki a temetőfelé tartott. Talán valami panaszolni valója volt annak a számára, a ki ott lenn pihen. Valami neki is azt súgta, hogy menjen. Csakhogy látogatója akadt Sárbogárdi uram személyében. Most is olyan komoly, mint akkor a mikor először beszélt neki szerelemről, boldogságról. Most azért jött, hogy ismételje, a mit akkor mondott, még bensőség teljesebben, még forróbban. Mert. Az érzés még erősbül az idővel.
