Magyar Földmivelö, 1900 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1900-04-01 / 13. szám
99 MAGYAR FÖLDMIVELŐ tArcza. Mikor a „mi fiaink“ búcsúznak! — A »Magyar Földmivelő« eredeti elbeszélése — A múlt esztendőben ügyes-bajos dolgom Rózsafaluba vezetett. A nap már ébredőben volt, mikor kocsim a falu határához érkezett... Egyszer csak megszólalt az öreg harang. Olyan bánatos és mégis vigasztaló zúgása volt ennek az éreznek, mintha érthető beszédet mondana a híveknek... Mikor a tágas, hosszú utczába fordultunk, akkor láttam csak, hogy bizony a rózsafalusiak értik is ám az öreg éreznek zúgását! Hiszen e községben ma ünnepre készülnek! A templomon, a községházán, a nagyobb épületeken nemzeti szinti zászlót lengetett a szél. Az utczán ünnepi díszben sürög-forog a falu népe. Délczeg legények felbokrétázva, szemre való magyar leányok ugyancsak szép magyaros öltözetben a templom felé sietnek. Alig vártam, hogy a lelkészi lakhoz érkezzünk. A tisztelendő plébános már messziről integetett és mikor kocsimból kiszállottam, én bizony köszöntés helyett nyomban azt kérdeztem : — Ugyan tisztelendő atyám, milyen ünnepségre készül ez a derék község? — Igen, válaszolt a tisztelendő atya, nekünk nagy ünnepünk van, mikor a »mi fiaink« búcsúznak ! — Hova mennek a fiuk, szólottám egy kissé ügyetlenül, mert hiszen tudhattam volna, hogy a magyar fiuk ez időtájban »rukkolnak be«! —• Három hósszu évre hagynak itt a mi fiaink bennünket — édes öcsém — hát mi bizony igy kötjük ide falujához, templomához, szüleje házához, mezőhöz, munkához a »mi fiaink«-at. Hallgattam e szóbeszédre, mert éreztem, hogy nem értem ezt az ünnepet még, hiszen én ilyet sohasem láttam. — Csodálkozik öcsém ugy-e bár — folytatta a tisztelendő atya. Ugyanazért, eddig is, mig részt vehet a_ »mi fiaink« bucsuzásában, rövidesen tájékoztatom a dolog felől. — Nagyon szívesen veszem, uram-bátyám. — Mikor én Rózsafalvára jöttem, szomorúan láttam, hogy szülők és fiatalok egyaránt, mily köny- nyen, sőt könnyelműen veszik, mikor a gyermekük olyan hosszú időre elszakadnak a falutól. Nagy di- nom-dánumot csaptak már napokkal előtte, igy mámoros fővel bucsuzgattak nagvjától-aprajától, a siró édes anyáktól és leányoktól. Aztán még szomorúakban tapasztaltam, hogy mikor a mi fiaink belekóstoltak a nagy városi életbe, a nagy urak szolgálatába ... bizony-bizony vagy nem tértek vissza többé a faluba, vagy ha visszajöttek... nem volt benne köszönet. Elvesztették hitüket, erkölcsüket. Nem volt többé semmi kötelék, a mi az ifjúság szivét ide kösse a falusi tűzhelyhez, honnan.. a leendő gazdák, az uj nemzedékek bizony hogy pusztultak, % esztek... Leányaink elhervadtak, mint a virág, mely ott virul el a nagy pusztaságban, hol emberi szem sem láthatja. Hát öcsém uram, sok töprengés, még több fáradság után végre sikerült nekünk ezt a szép ünnepséget létrehozni. Most már nincs di- nom-dánom a faluban »berukkoláskor.« Két hete, hogy naponkint a besorozott legényeknek oktatást nyújtok. Készítem őket a katonai életre. Tegnap mindannyian elvégezték vallásbéli kötelességeiket. De nem csak ők, hanem az egész falu. Férfiak és leányok, szülők és gyermekek — egyaránt... E pillanatban újra megszólalt az öreg harang .... — Most jönnek — emelkedett fel a tisztelendő atya — a »mi fiaink.« Kíváncsian vetettem tekintetemet az utczára. Megkapó jelenet tárult elém.. Az utcza jobb oldalán haladtak a besorozott legények. Tisztán, csinosan voltak öltözve. Kezükben pántlikás botot tartottak, fejüket virágcsokros kalap takarta. Az utcza bal oldalán, hasonló szép rendben sorakoztak a falu leányai, kezükben égő gyertyát tartva. Középén volt a főbíró, jegyző, kisbiró, és a községi képviselő-tes- tület. Utánuk jöttek a gazdák, szülők, anyák könves szemekkel, aztán a gyermekek. — Most már nekünk is mennünk kell, mondotta a tisztelendő atya * * * Az Isten házában vagyunk. Az oltáron száz és száz gyertya ég. Hosszú sorban foglal helyet a fiatalság, úgy — mint azt előbb láttam. A tisztelendő atya az oltárhoz lép. Megszólal az orgona bus hangja, a nép belevegyiti szívből fakadt énekét. — Édes jó Istenem, sóhajtottam, mily gyönyörűség a magyar népet igy látni. Ahitalos lélekkel, nyugodt, tiszta vonásokkal, meghódolva a nagy Istennek, a ki mindenütt jelen van, de különösen itt kell, hogy jelen legyen. Egyszerre csak elhallgat az ének, az orgona. Csend leszen itt, mint egy sírboltban. Mintha a jó Isten ebben a pillanatban kitárta volna fényességét A tisztelendő ur kifordul az oltártól és beszélő; kezd. Hangja remeg, de egyszerre csak átható lesz mint a tiszta érez csengése. — Fiaim, szülők, édes híveim! Legdrágább kincseinket, a mi fiainkat eresztjük ma ki a mi kis fészkeinkből, hogy szolgálják a hazát, királyt és országot. Hosszú időn keresztül elszakadnak tőlünk. Nem kisérheti őket életük utján a szülei szem, óitalom Azért ide gyűltünk az Isten szent házába, hogy hit, remény és szeretet szálaival kössük őket vallásunkhoz, falunkhoz, mezőinkhez, tűzhelyeinkhez. Hogy e szálakat itthonról is kezünkbe tarthassuk, mert igy remélljük, hogy ők a királyt szolgálva is az erényesség utján maradnak. így beszélt a tisztelendő atya még egy ideig szivéből-lelkéből. hogy eg}retlen szem sem maradt könyezetlen. Aztán újra megszólalt az öreg harang. Főbíró uram állott elő. Kezében papirost tartott és arról olvasta le a fogadás szavait, a legények meg karban utána mondották: — Fogadjuk, hogy erényes és tiszta életet élünk, Isten házába járunk, vallásbéli kötelességünket elvégezzük. Községünk becsületét jobban, őrizzük, mint saját szemünk fényét, nehogy szégyent hozzunk apáink, anyáink fejére... és igy tovább. A legények fogadása után a leányok mondották : — Mi is fogadjuk, hogy az erényt becsüljük legtöbbre. Tisztán és szenytelenül őrizzük lelkünket, szolgálunk Istennek és édes szüléinknek. Oh, ezek a szavak a harang bánatos zúgásánál meghatották volna a kőkeménységü szivet is. Hát hogyne hagytak volna nyomot azoknak az ifjaknak lelkében! ? Aztán az oltárhoz ment a hívők sokasága és tiszta lélekkel magukhoz vették a szent áldozatot. Isteni tisztelet végével — ugyanazon sorrendben, mint, a hogy a szentegyházba vonultak — megindultak a falu határához, a honnan megható bucsucsókok, kendők integetése közben válltak el — a fiuk. Bizony hogy igaz ! Nagy ünnepe van e községnek, mikor a »mi fiaink« — búcsúznak. ’ * * * Ott ültünk ismét a lelkészi lakban. A tisztelendő atya kissé elfáradt, de azért oly szívesen válaszolt az én ostromló kérdéseimre. — Megtartják-e aztán a fiuk a telt fogadást ?
